Hosszútáv blog

Vasárnap elloholtam a gátra, Lemúr Miki nem ért rá, Izmitomival pedig nem cseréltünk kontaktot, így egyedül toltam a chifutást lefele. Tök jól esett, jól is ment, finom napsütés, finom futás. A gáton aztán egész sok futó, félve intettem oda egy yetiszerűen szőrös alaknak, aki a gát tövében futott egy szál rövidgatyában, ki tudja, talán biztatásnak veszi, bátrabban köszöngettem a szembejövő futólánynak és a kutyás bácsinak, aztán feltűnt egy ismerősen hatalmas alak, vigyorgott, én is, hát nem Izmitomival futottam összes! Füles ki, röviden stratégiai egyeztetés, megvár a gát elején, sietek, és megyünk még egy kört. Siettem is, idáig 5:20-as tempómat lenyomtam 4:50 körülire, egy hosszt meg egy kicsit csak kibírok így, ki is bírtam, az embereket kellett kicsit kerülgetni, meg tapsolva kurjongatni, hogy pálya!, mert nagyon el voltak merülve a napsütésbe, gyereknevelésbe, műanyagmotor cipelésbe, ezt természetesen elnézzük ilyenkor, hisz magunk is élvezzük a tavaszt, mint lakótelepi kutya a mezőt.
Izmivel aztán kényelmesebb 5:50 körüli tempóra váltottunk a következő körön, jól megbeszéltük a világ dolgait, hogy nehéz az utódokat menedzselni és a futást összehozni egyszerre (én ehhez persze egyelőre bölcsen bólogató kívülállóként), valamint a stabil cipők kopását, meg a sportsérüléseket. Az IT szalag megóvásáról és a jó lábtartásról azóta a chifutás könyvben is olvastam egy érdekeset, majd ezt később még lehet, hogy bővebben kifejtem.
Izmitomi aztán jó fej volt, beengedett undorító izzadt testtel is a családi autójukba és hazafuvarozott, abban maradtunk, hogy hétvégén délután már tényleg összehozunk egy Lemúros közös futást (Miki, mostmár tudsz róla, prezentáljatok időpontot, én meg majd rugalmas leszek :) ).
Ez volt a vasárnapi összefutós rész, ma meg jött a hazafutós. Kitaláltunk Andival, a  feleségemmel, hogy elbringázok elé a bkv végállomásra, az a Sárd utcai útvonalam végén van, ott meg cserélünk, ő kerékpározik egy kényelmeset hazafelé, én meg futok egy könnyű ötöst. A cangás szempontból izgalmas dombok, a nagy forgalom és a vadul túró érdi csatornázók kicsit megbonyolították a dolgunkat, kerülnünk kellett a városközpont (régi érdi nevén "a falu", fogalmam sincs miért nevezzük így, de anyukám mindig azt szokta mondani "lemegyek a faluba") felé, ahol a körforgalmakat ölelő zebrákon a futó csak könnyű léptekkel átlibben, de a bicikliről illik leszállni, valamint  a vasúti pirosnál is érdemes megvárni amíg a türelmetlen autósok lelépnek, mint hogy fél centire ráhúzzanak egy szűk előzés után.
Könnyű kényelmes futás, fél óra, kicsit több, mint öt kiri, máskor is megjátsszuk, sőt keresünk más útvonalakat is, hátha van kicsit hosszabb, nyugisabb.

Lenyomtam ma egyedül egy rövidített Duna-gátat, nem ment valami jól, pedig jó volt az idő, ragyogó napsütés, tavasz, rövidgatya. Annyira meleg volt, hogy a gátról lefordulva muszáj volt innom a fingszagú záptojásszagú kútból, amit szerencsére még nem mentett meg Alekosz, így a megszokott mederben és minőségben folyt.
Mondom, nem ment jól, lefele teljesen szétesett volt a mozgásom, éreztem én, hogy nem jó, mert elfáradtam, és azon gondolkodtam, hogy a 28km-es tókör hogy a viharban fog így menne egyáltalán, nemhogy pannonfunkkal rivalizálva. A fordulónál kicsit odafigyeltem, próbáltam 90-es frekvenciával lépni kicsiket, és yi-chi módon acélosan húzni magam a láthatár felé, nagyjából ment is, a fáradtság szint maradt, de gyorsultam, és sokkal komfortosabbnak éreztem a mozgásom. Aztán a langyos gyógyvíz meg ez a hülye celeb teljesen összezavart, a maradék 4 kirin inkább filóztam, mint koncentráltam, nem is gyorsultam, pedig rendszerint hamarabb érek haza, mint le.
Ekkor jutott eszembe, hogy milyen jó lesz végre megállni. Majd, hogy milyen jó egy félmaraton után megállni. Tókör, maraton után pláne! Logikus következtetés, hogy akkor nem is a futás a jó, hanem az amikor abbahagyjuk, és ez annál jobb, minél többet futottunk előtte.
Úgyhogy várom, hogy megállhassak a Tóparti-futópartin befutó után, ősszel majd egy maraton után, jövőre meg ki tudja, talán egy YT50 után.

Idő: 01:14:24
Táv: 13.24 km
Tempó: 05:37

- 16,3 km
- 1h 49' alatt

...pontosabban kivagyok. A múltkori dögkutas-bányás ámokfutásról szóló bejegyzés kommentjei között effe dobta fel az ötletet, hogy nézzük meg magunknak a törökbálinti Anna-hegy kilátóját. Rrróka letapogatta az útvonalat a vaktérképen, de arról persze hallgatott, hogy folyamatosan dombozni kell majd, nem csak az Anna-hegyen, de már Érden, fel-le, fel-le, ahogy egy szél hintáztatja az ágat. Éreztem is ma a combomban a dombot.

A bruttó időnk csapnivaló, de ebből szinte negyedórát le kell vonni, amit a kilátóról való bambulással és csokimajszolással töltöttünk. Az alábbi képen megfigyelhető a látkép, alatta meg az, hogy Rrróka aggasztóan hetfieldesedik. Ahol áll, az pont az a hely, ahonnan le fogom dobni, ha eszébe jut, hogy Lou Reeddel lemezt készítsen.

A környék egyébként nagyon klassz, azt prognosztizálom, hogy gyakrabban fogunk ide járni. Az M0-s fölött átívelő vadhíd meg külön élmény. 

Futás közben ismét megtárgyaltuk az élet dolgait, és a környezet hatására óhatatlanul is szóba került a pénteki magyarlukafai gyilkosság, amikor a tettenért P. Márió vadorzó egy vadászt agyonlőtt, egy másikat súlyosan megsebesített. Az eset szörnyen felháborító, megnyugtató viszont, hogy a hatóság már fontolgatja az elkövető előzetes letartóztatását. Reméljük, legalább olyan példás szigorral sújt le rá a törvény vasökle, mint a fájlcserélőkre és a szerenádozó utcai zenészekre. Nem is tudom, mit mondjak, eléggé kiborított ez az egész történet.

Héten kétszer szorgalmasabb voltam máskori önmagamnál, már kétszer voltam futni. Nem sokat, hosszúkra valahogy nem volt kedvem, de csütörtökön késő délután felmentem az M7-es hídjáig, a Fundoklián túl. Ment le a nap, úgy éreztem magam, mint a képregényben Lucky Luke, aki a történet végén belelovagol a naplementébe, persze neki visszafele nem kell kutyákat szemmel tartania.

Gyakorlatoztam a chifutást, jó aprókat lépkedtem, igyekeztem felvenni a 90-es frekvenciát, szerintem ment is, de nem számoltam utána. A tempómat gyorsnak éreztem, de utólag kiderült 5:30-on kívül teljesítettem, fura kicsit, dehát hisz az ember a térképeknek, meg a matematikának, ha ennyi akkor ennyi. Jó volt ez a lényeg.
Ma meg felmentem az érdi hendikep futásra, sőt tesómékat is belelkesítettem, így családilag csatlakoztunk a csapathoz. Meglepően sokan jöttünk össze, pedig Kati a szervező azt mondta a hosszú hétvégéken alacsonyabb szokott lenni az érdeklődés, pláne most van a négynapos Balaton Szupermaraton, így a hardcore futók ott vannak harmadik napja. Biztos örülnek a napsütésnek, de remélem vittek napkrémet, mert az orruk a negyedik nap végén tuti hámlani fog.
A hendi pályája nagyon kafa volt, már sehol sem túl sáros, kényelmes puha erdei talaj, de nem mertem igazán kifutni magam, valahogy úgy éreztem kicsit tartalékolni kell. Nem is futottam valami nagy időt, fél perccel rosszabbat mentem a legjobbamnál, és hiába reméltem, hogy így is én leszek a legádázabb futó a pályán, egy később érkező srác rám vert több, mint fél percet 22:50 körüli idővel. Azért nem szégyenkezem, bár a "srác" kb. tíz évvel idősebb volt nálam. Hiába a tapasztalat, az tapasztalat.

Következő hónapba jön valaki rekordot dönteni? Vagy pont akkor lesz a tóparti-futóparti?

Hosszú vívódás után sikerült megszülnöm, hogy mi legyen a havi talpalávalónk.
BGy barátunk már hó elejéén reklamált, neki valami jó magyar rockot ajánlottam volna, mondjuk Ferenczi Györgyöt és a Rackajam-et. Lemúr Miki múlt havi Die Kruppsára visszhangként a Rammstein Angel sein-t gondoltam, de aztán elvetettem, hiszen a német ipar helyett mégiscsak a magyar kkv szektort illene támogatnunk. Telt az idő, itt van március 15. és az jutott eszembe, hogy a Pamut zenekar Képzeld el című nótája jól reflektálna az ünnepi megemlékezésre, vagy Kossuth-díja kapcsán akár egy Ákos dal is szóba jöhetne, esetleg két évvel ezelőtti díjazása miatt valami jó Kispál szám Lovasitól, csakazértis. De aztán rájöttem, hogy mi nem nagyon szoktunk az aktuális történésekre reagálni, vagy legalábbis igyekszünk nem ezt tenni.
Felmerült a Hiperkarma zenekar, hiszen a Dob+Basszus például kimondottan holtponton átlendítő futónóta, de ők vagy már voltak, vagy már számtalanszor elmondtam mennyire jó ez a szám, úgyhogy pillanatnyi benyomás alapján random választottam ezt a tavaszi hangulatú dalt, mely szépen aláfestheti középtempós futásunkat egy ilyen verőfényes hosszúhétvége bármelyik napján.
Ehavi ajánlatom Péterfy Bori & Love Band Hajolj bele a hajamba című dala.

- 11,5 km
- 1h 18' alatt

Rrróka javasolta, hogy menjünk vasárnap reggel futni, legkésőbb 9-kor, ez már önmagában horror egy kisgyerekes családapának. De úgy éreztem, a lélek kész (sőt!), így ha a test erőtlen is, vágjunk bele. Sötét felhők gyülekeztek nyugati irányból (és most nem az euróárfolyamra gondolok, hanem teljesen konkrét felhőkre), a sporttárs meg is jegyezte, hogy nem ártott volna kesztyűt húzni.

Egyeztettük az útirányt, ami abból állt, hogy Rrróka mondta, a Google Mapsen talált valami fehér foltot Sóskút felé, nézzük meg, mi az (a képen a bal szélen).

Azt hittem, az utolsó fehér foltokat már a múlt században feltérképezték Afrikában, de ha belegondolok, hogy miféle környék az, teljesen reálisnak tűnik, hogy még legyenek a civilizáció számára felderítetlen terepek arrafele.

Rrróka valami bányára tippelt, de frissen telepített, épp csak sarjadzó cserjést találtunk, a szélén egy bazi nagy ketreccel, amin azt írta: Rekultivált dögkút, bármit is jelentsen az. A Hosszútáv blog tényfeltáró videója:

Még alig öt km-en voltunk túl, visszafordulni nem akaródzott, és hogy oldjuk a cursus interruptus feelinget, továbbhaladtunk azzal az elképzeléssel, hogy majd teszünk egy kört és jó lesz. A kör némi bizonytalankodás után, de bejött.

Két-két nagy kővel a kezünkben küzdöttük át magunkat az ismeretlen terepen, arra számítva, hogy orkok, de legalábbis elvadult házőrzők rohamát kell visszavernünk. Így futkorásztunk kettecskén az elhanyagolt borospincék közt. Bár az ebek elzárva, a kerítéseken túlról acsarkodtak, elfehéredő ízületekkel szorítottam a köveket. Tudtam, ha gáz van, nem a kutyákat, csak Rrrókát kell lefutnom, de a heveny alvásdeficittel arra sem éreztem képesnek magam (nem mintha olyan könnyű lenne, persze).

Egy útelágazódásnál aztán a délre tartó és túl logikus megoldásnak tűnő Újhegyi utca helyett egy fák közé vezető, lezárt utat választottunk, mintha még nem lett volna elég a kalandokból. Itt bukkantunk végül egy bányára, amiről még Rrróka sem tudott, pedig harmicvalahány éve rontja a környéken a levegőt. Az elhagyatott külszíni fejtés a maga sötét beugróival igen félelmetesnek tűnt, ám itt is volt lélekjelenlétünk dokumentálni a helyszínt (mindent az olvasókért!):

Az erdős területről kiérve ismét házak tűntek fel, és még kísértett a hely szelleme, mert rögtön megállapítottuk, hogy a látképet meghatározó szolid palota erkélyén kiváló lőállásokat lehetne létrehozni egy zombiapokalipszis (esetleg egy valószínűbbnek tűnő éhséglázadás) esetén. Egyébként sose fogom megérteni, hogy ha valakinek van 50 milliója egy házra (a nagy telek az emeletes kecóval és a díszes kőkerítéssel kb. ennyibe kerülhetett), miért ide az Isten háta mögé épít ingatlant. Rrróka szerint azért, hogy elmondhassa, övé a legfaszább ház a környéken. Inkább a kutyák királya, mint a királyok kutyája!

A domb alján a reveláció erejével hatott, hogy hirtelen felismertük, hol vagyunk (a Fundoklia-tanösvény elején), úgyhogy megkönnyebbülten, de még az átélt kalandok hatása alatt laza tempóban hazakocogtunk. 

Hasonló, élményekben gazdag edzéseket kívánok minden kedves olvasónak!

A Fundoklia-völgy fölötti mészkőfennsíkot ma már fiatal fenyőerdő borítja, de valaha ez tényleg egy kopasz hegy volt, tükörképe a pár kilométerrel nyugatabbra található ugyanilyen sík és üres domborzati képződménynek. A kettő között húzódó völgy stratégiailag igen fontos lehet, mert a két hátság szélén hosszú kilométereken keresztül húzódnak lövészárkok és a hozzájuk tartozó egyéb ojjektumok. Idáig futottunk fel vasárnap délelőtt, vagyis nem ez volt a cél, de olyan sár volt a magasles felé, hogy inkább rövidítve átvágtunk az előbb említett fiatal fenyvesen. (Ami egyébként az Érdi Hendikep útvonala. A következő futás március 17-re esik, meg kéne őket látogatni. Futópajtások?) A lövészárkokat szemlélve tartottunk egy frissítőállomást, csoki, tea, csoki, tea, és annak megbeszélése, hogy tök hülyeség ez az egész háborúsdi, én pedig személy szerint lépnék innen, ha dörögni kezdenének fegyverek, mert nem hiszek abban, hogy egymás lelövésével és lebombázásával konfliktusok megoldódnának, inkább számtalanszor megtöbbszöröződnek. Maga a futásunk most nem felgyülemlett feszültséget levezető mozgásforma volt, hanem kényelmes beszélgetős kikapcsolódás, előre kértem Lemúr Mikit, hogy ne teperjünk nagyon, ő pedig némi alváshiányt felhalmozva az utóbbi időben, örömmel tett eleget a kérésemnek. 5:38-as tényleg kényelmes és beszélgetős tempóban teljesítettük a 15 kilométerünket, jól esett, nem volt fárasztó, a hosszú futás jelző is rá illik, teljesen elégedett vagyok.

Pláne elégedett, hogy kedden megint futottam. Ilyen még nem volt! 2012 első futása két napon belül! Produkcióóóó! Nézzék emberek, és higgyenek a szemüknek!
Kedd reggel, mit reggel, hajnalban elfuvaroztam kedves feleségem a buszhoz, sőt egy kicsit még tovább, egészen Camponáig, délután ugyanis arra fele volt dolgunk, és nem akartam kétszer fordulni, szóval ha már odáig elmentem, akár haza is szaladhatok, nem? 9.5 kiri, reggeli futásra ideális, nem döglik ki tőle az ember, utána még képes aktív és értelmes munkára. Szóval 05:15 körül elstartoltam Nagytétényből, és Érd határáig frankó bringaúton tudtam futni. A hajnali futó szokatlan látvány lehet erre felé is, a fényvisszaverő mellényem feldobva bringavillogóval mély benyomást tett az emberekre, néztek furán, hitetlenkedve, szerintem irigyen is. Laza tempót nyomtam, de ilyenkor reggel valahogy könnyű futni, utólag nézve 5:19 volt az a "laza" tempó. Közben pedig igazi tavaszi érzés volt a napkelte és a madarak csiripelése, valamint az, hogy rajtnál még kevés volt a futóruha, a finisben meg sok, hiszen az induláskori -8 fok már 0 körül járt mire hazaértem.

- 15,5 km futás
- 1h 12' 30" alatt

Két hét kihagyás után tegnap ismét sikerült felhúznom a nyúlcipőt. Lassan úgy vagyok a futással is, mint az egyszeri családapa a férfias programokkal, hogy csak nagy ritkán logisztikázza ki a partizást a haverokkal, de olyankor fél óra alatt igyekszik behozni a kimaradást és egy-kettőre matt részegre issza magát. Természetesen nem rólam van szó, hanem valaki teljesen másról. Szóval a futással az a helyzet, hogy az utóbbi időben a családi fejlemények, a munka, a tőzsdesügéres projekt, az időjárás meg ezer és egy kifogás miatt eléggé háttérbe szorult, éreztem is magamon, hogy takaréklángon ég bennem az életerő. Sebaj, tavaszodik, és közeleg a Tóparti futóparti is, amire illik készülni, így hetente egy-két alkalommal el kell mennem futni. Mindenkinek jobb lesz.

Rrróka nem tudott velem tartani, így teljesen magamba fordultam a töltésen, csak a gondolataim, a két lábam és a fülemben a Pro-Pain. Órát direkt nem vittem, hogy ne stresszeljenek a másodpercek, a komfortzónám határán egyensúlyoztam végig. Jól meg is hajtottam magam, a runtastic szerint a három hosszt 4:39 perces átlaggal teljesítettem. Persze még egy ekkora táv nem ment volna hasonló tempóban, de a Velencei-tó kört kis ambícióval és megfelelő hátszéllel talán sikerül majd 4:50-nel abszolválni. Reszkess, pannonfunk!

Miután a végén kifújtam magam, lefotóztam az érdi Thermál Hotel falán díszelgő márvány emléktáblát, ami már régóta szúrja a szemem:

Majdnem két hete nem voltam futni, a múlt hétvégén hirtelen a lehullott, majd hirtelen olvadni kezdő hóban majd latyakban semmi kedvem nem volt kimenni, néztem én az utat, éreztem, hogy hív, de nemet mondtam rá. 
Pénteken aztán a sors akarata beteljesült, mehettem futni, az ELMÜ ugyanis oszlopokat cserélt  a környéken, és áram volt, de internet annál kevésbé, egy webfejlesztőnek meg ez viszonylag fontos. Szóval információs szupersztráda nélkül mással kellett foglalkoznom, megoldottam offline amit tudtam munka fronton, majd rendet raktam, mosogattam, de még mindig sehol világháló. 11 óra, süt a nap, semmi dolgom. Akkor irány futni.
A kihagyott két hétre tekintettel óvatos voltam, csak a 10 kiris körömre indultam el, kiderült, hogy jogos is ez a tartózkodó hozzáállás, mert az első pár kilométer után eléggé elfáradtam, pedig próbáltam lassan futni. Amikor oda tudtam figyelni, akkor chifutásos apró léptekkel mentem, de hamar átváltottam laza kocogós nagy lépésekre, ami tempóban ugyanazt jelenti, de sokkal fárasztóbb, ellenben mozgás szempontjából meg kényelmesebb. Vagy csak megszokottabb. Nem tudom. Eléggé kifáradva fordultam, így jól jött, hogy Áron hívott telefonon, és kaptam az alkalmon, belesétáltam, így nyertem öt perc pihenőt, közben pedig megköszöntöttem harmadik ikszbe lépő barátomat. Ideje lesz elkezdened megint futni, öreg! :D Utána nehéz volt újból elindulni, de azért szaporáztam rendesen. A régi 70-es út kereszteződésénél jó sokat álltam a forgalom miatt, egyszer csak jön egy Opel, tetején egy ufóval. Hát nem a google street view kocsija haladt el éppen arra? Remélem fotózott, akkor rajta leszek a térképen a vicces gyúnámban és hülye sapkámban, bamba arccal. :)
Hazaérve láttam, hogy a betonfákon még éretlen gyümölcsként lógnak az elmü munkások, így tudtam, hogy nyugodtan nyújthatok, fürödhetek és kajálhatok futás után. Laza egy nap, laza egy futás. Az öt perc sétával együtt pont egy óra volt megtenni a 10,5 kirit. Jól esett, de azért ijesztő milyen hamar elveszti az ember a versenyformáját. 

Idő: 01:00:25
Táv: 10.5 km
Tempó: 05:45

- 17,45 km futás
- 1h 41' 42" alatt

Azt mondják a széplelkek, hogy a folyó az élet (mitöbb, Élet!) szimbóluma ("szinbóleuma"). Hát, annyi közös mindenesetre van bennük, hogy manapság mindkettő zajlik. Íme:

Így néz ki a Duna az érdi partszakaszról. Tegnap Rrrókával megnéztük 3D-ben is a természeti jelenséget, végigloholtunk a töltésen az aszfaltos részen, majd le a susnyásba, a vízhez, mint a vadak. A parton szaladtunk végig, el a helyiérdekű maja piramis (Rrróka szerint tengeralattjáró dokkoló) mellett, és megtekintettük, hogyan szórakozik a jégen a lakosságnak az a része, amelyiknek nem telik Hummerre. Jól.

A téglagyárig (vagy egykori téglagyárig? Ki tudja?) kalandoztunk el, meglapogattuk az itt fellehető indokolatlan betonmonstrumokat, majd hazaügettünk. 

Vidám hangulatban telt a testedzés, nem is tűnt fel, hogy viszonylag jó tempóban haladunk, Rrróka nettó időmérése szerint 5 percen aluli km-ekkel. Én konzervatív vagyok ebből a szempontból, nem állítom le az órát minden ivásnál, pisilésnél, zsidózásnál, így 5:49-et mértem. Pannonfunk mestert mindenképpen legyakjuk a Velencei-tónál áprilisban. Hajrá, Team Hosszútáv!