Úgy látszik heti egy futás a penzumunk, most is vasárnap sikerült összekoordinálni az edzést. A múlt heti sár 90%-a még a cipőmön száradt. Nem vagyunk valami szorgalmasak.
De igyekszünk tenni ellene! Megbeszéltük, hogy úgy vagyunk a futással, mint a spórolással, ha a hó végi maradékból akarunk félretenni soha egy vasunk nem lesz öregkorunkra, mert az ember csak akkor tud takarékosodni, ha eldugja maga elöl a lóvét még a hónap elején, amikor van. Futásra fordítva, ha akkor akarunk futni menni, amikor marad időnk és kedvünk is van hozzá, akkor bizony majszolni fogjuk a csokit a TV előtt inkább, nem pedig a futócipőt koptatjuk. A terv az, hogy lesz terv, vagyis előre megbeszéljük, hogy mikor futunk, és akkor ahhoz tudjuk igazítani a többi tennivalót. Jó kis haditerv, mi?
Szóval vasárnap a múltkori útvonal felé indultunk megint, magales helyett a bánya felé kanyarodva félúton. Sütött a nap, de a hőérzetet legalább 5 fokkal csökkentette az erős szél. A tervem az volt, hogy futókabát helyett most sok, de testhezálló réteget öltök magamra, így talán nem nézek sírva Lemúr Miki tovaszökellő alakjára vitorlaként felfújódó kabátomból, de hiú remény volt, fürge léptű cimborám úgy suhant fel a Fundoklia lépcsőjén, hogy nekem csak a fogcsikorgatás maradt, a tetején pedig legszívesebben térdemre támaszkodva köptem volna ki a tüdőm. Pajtásom biztató vigyorral várt fent, két lépésig bírtam is a tempóját, aztán jött egy szél és megint csúfosan lemaradtam, így ment ez végig a domb peremén, néha bevárt, aztán könnyedén ellépdelt. Biztatott, hogy neki meg az úszás nem megy, de igazából az nekem se, csak nem annyira nem, mint neki, szóval ez csak félig nyugtatott meg. Végül szokatlanul kevés beszéddel sikerült szép tempóban elérnünk a dombok tetejét, majd lefele ereszkedtünk a köves quadokkal kijár utakon, ahol azt mondtam, nem lassan futok, csak óvatos vagyok.
Tökéletes tájékozódási képességemnek hála simán megtaláltuk a kőbányát is, ahol beiktatunk egy bámészkodós szünetet. Egészen a sziklaperemig merészkedtünk, Lemúr Miki hasra vágódva kémlelt lefele, amitől nekem azonnal megállt a szívem. Nevetség tárgya, hogy mennyire félek a magasságtól, holott nem is attól félek, hanem attól hogy leesek, így ha például biztonságosan bekötve kéne leereszkednem, akkor nem lenne semmi para, de így inkább hamar leültem, mielőtt egy széllökéstől összecsinálnám magam. Megettünk egy sportszeletet, Lemúr Miki pedig semmilyen összefüggésre nem világított rá a csoki neve, a sportevékenység és a heves légmozgás között, amit kicsit furcsáltam ugyan, de nem tettem szóvá, fáradt voltam már magamtól is. Benyomtuk a marcipános csokimat is, amit Lemúr utál ugyan, de ilyen vészhelyzetben egy szikla peremén képes elfogyasztani ezt is, haza már csak nem visszük szégyenszemre. Rohadt hamar átfagytunk, úgyhogy pár perc nézelődés után, loholtunk tovább, így lehet, hogy örökre titok marad előttünk hogy a viharba készítik a sóskúti követ, de majd egyszer talán kifejezetten munkaidőben jövünk erre, hogy szemügyre vegyük milyen az, amikor a fiúk a bányában dolgoznak. Nekem leginkább az jutott eszembe, hogy valami módon gyalulják ezt a mészkőrengeteget, de ahhoz egy bazi nagy tökgyalura lehet szükségük, azt pedig sehol sem láttam.
A bánya túloldaláról látszott, hogy egy jó 8-10 méteres sziklaperemen ücsörögtünk, még jó, hogy nem mertem kimenni a szélére lenézni, mert még jobban daráztam volna.
A visszaút sima volt, vagy nekem ment jobban, mint múltkor, vagy barátom fáradt el kicsit, de kellemes sztorizgatással teltek a maradék kilométerek, amelyeknek a "Lemúr Miki kaszkadőrmutatványai" gyűjtőnevet adhatnánk.
Idő: 01:53:34
Táv: 21.7 km
Tempó: 05:14
Jól látszik, hogy tényleg nagyon a szélén és nagyon magasan voltunk.
A férfias férfiak férfiitala: mézes zöld tea.
Utolsó kommentek