Hosszútáv blog

- 20,7 km futás
- 2h 12' 25" alatt

Azt mondják, amilyen az év első futása, olyan lesz az összes többi, hát, b*zmeg, remélem, nem.

Vasárnap kora délután a Hosszútáv blog szerkesztőbizottsága sikeresen leküzdötte az ünnepek utáni elhúzódó, krónikus punnyadást, és testületileg elindult Biatorbágy irányába, a kertek alatt. Az első két km-en velünk tartott Dobzse is, akinek már jó ideje idült módon fáj a sarka, ezért most csak óvatosan terhelte. A fránya testrész remekül bírta a visszafogott megpróbáltatásokat, melyhez hasonló jókat kívánunk a jövőben is. 

Dobzse a Tárnoki út végén levált, mint indítórakéta a Szojuzról, mi mégsem lőttünk ki igazán a hipertérbe, valahogy nem ment. Azt hiszem, Rrrókánál még a CUMI-val éreztette a hatását (Célverseny Utáni Motivációvesztési Inaktivitás, (c) .Joe ), mert olyan 5:50 körüli ezrekkel haladtunk, és ennél azért egy fokkal jobbak szoktunk lenni. Nekem benne lett volna a boogie a lábamban, de hát minek rohanni, vegyél vissza a harcodból, öcsi. 

A Fundoklia elején lévő lépcső tetején nálam is elfogyott a szusz, később Rrróka meg is jegyezte, hogy talán soha nem futottunk még ennyit csendben. Hamarosan magunk mögött hagytuk a civilizációt, és kezdődött a sárdagasztás meg a csúszkálás. Egy alkalommal épp hogy el tudtam kapni derék futótársamat, kár lett volna azért a szép sárga dzsekiért. Legalább deréktól felfele nézzünk ki valahogy, ha már a cipő és a nadrág csupa sár.

A dombtetőn merészen úgy döntöttünk, hogy bevetjük magunkat az erdőbe, mint a bozótharcosok, és megnézzük, megvan-e még a magasles. Hát megvolt, mint ahogy a vaddisznódagonyák is, hál'istennek. Ez volt a forduló, betermeltük a finomított szénhidrátot, majd fordultunk. Az erdőszélen szembejött velünk egy csapat lóháton, épp négyen voltak, mint az Apokalipszis lovasai, remélem, ez nem valami rossz előjel. Itt készült az alábbi fotó, íme:

 Ez pedig Rrróka békaperspektívából (ezt látja utoljára a letiport ellenség): 

Visszafele lejtett az út, tehát már kényelmesen utaztunk -- volna, de folytatódott a szenvedések sorozata, ilyen-olyan testi nyavalyák próbálták megtörni a sportszellemet. Félve írom le, de már-már belesétáltunk! S ha ez nem lett volna elég, a Fundoklia elején három zsebkutya vette fel velünk a harcot, biztos kiszúrták a hiénák, hogy gyengélkedünk, élve akartak széttépni. Annyi elszántság még maradt bennünk, hogy visszaverjük a támadást, elfutni meg úgysem tudtunk volna. 

Így poroszkáltunk haza lassan, lefogyva bár, de törve nem. Nyögvenyelős, szenvedős futás volt, pocsék idővel (6:24-es átlaggal), nekem mégis perverz módon jól esett. Nem kell mindig széthajtani magunkat.

Azt írjam, hogy a várva-várt otthon kapuja előtt vettem észre, hogy a kulcscsomómat a fényképezkedős helyen hagytam, kb. 10 km-re a kádtól, amiben szerettem volna lenni, és eszelős offroadozás következett a szürkületben? Hát istenem, ez a trip így volt kerek. Boldog új évet nektek is!

Még egyszer gratulálunk pannonfunknak, aki 2011-ben egyedül többet futott, mint mi ketten Lemúr Mikivel. Bár blogbejegyzésében írja, hogy gyorsabbak voltunk nála, ez mit sem változtat az érdemein. 2196,65 km az ő teljesítménye, mi pedig mindössze 2114 kirit tettünk meg. A karácsonyi punnyadás és egyéb alibik miatt majdnem két teljes maraton távolságával elmaradtunk tőle a végső hajrában.

Szóval nem nagyon hajtottunk, sőt én még annál is jobban nem hajtottam, hiszen decemberben Lemúr Miki többet futott nálam. Szőrös barátom 78 kirit rakott a számlálónkba, én beértem mindössze 71,8 km abszolválásával, így végül ebben az évben Lemúr Miki összesen 867 kilométert futott, én pedig 1247-et.
A maraton utáni motivációvesztés szindróma (MUMSZ) példájára össze akartam eszkábálni, valami hasonló mozaikszót a saját állapotomra, mely egyértelműen azt mutatja, hogy a siófoki félmaratoni egyéni csúcs után szép kényelmesen hátradőltem, de sehogy sem tudtam kitalálni mi legyen az i betű a CUMI-ban, vagyis a célverseny utáni motiváció izélésben. Tipp?

- 12 km futás
- 57' alatt

Hogy valamennyire kompenzáljam Rrróka blogtárs kényszerű henyélését, tegnap ismét futottam két hosszt a gáton, sőt, a másodiknál elszaladtam egész a 6-os útig, így lett 12 km a vége, kb. 4:45-ös átlaggal. Elég hideg volt, a szél is fújt, jól fogott a kesztyű meg a sapkára húzott csuklya (kapisony, ahogy nálunk mondják). 

Az első kör fordulójánál szokás szerint teljesen elmerültem a gondolataimban, és egyszer csak az jutott el az retinámtól az agyamig, hogy a kihalt töltésen egy bamba őz áll előttem száz méterrel, rebegteti azt a két nagy fülét és engem néz.

Megtorpantam, és egy hosszúnak tűnő másodpercig figyeltük egymást, ő gyanakodva, én hitetlenkedve, aztán leszökdécselt a dombon és nem túl sietősen bevetette magát a susnyásba. 

Őzet már egyszer láttunk itt korábban, de sokkal távolabbról és talán nem is az volt. A jó sorsom most viszont hamisítatlan Bambi-példánnyal hozott össze, és ezt a váratlan találkozást egyértelműen pozitív előjelnek tekintem, ami az új évet illeti. 

Hasonló élményeket minden kedves olvasónak! Ja, és persze

A hobbifutók a királyok,
Boldog új évet kívánok!

Lemúr voltam, sziasztok. Fussatok velünk jövőre is!

Csipkebogyós-kamillás mézes teával veszem be a dupla adag multi- és C-vitamint, mert kering bennem valami megfázásféle. Nincs lázam, de olyan mintha bármikor kitörhetne. Ilyenkor nem fog az agyam, máskor egyszerű problémák fölött is értetlenül ülök, koncentrálni lehetetlen, az ágy és egy polár pokróc nagyon vonzó ajánlatnak tűnik.

Elinduljunk-e futni ilyen betegen?

A félmaratoni edzéstervem alatt kétszer is futottam takonykórosan, fel-felszakadó köhögéssel, de akkor nem volt ez a lázgyanús levertség érzetem, ami teljesen elveszi a kedvem a kimozdulástól. Ha azonban lázmentesek vagyunk és nem törünk ketté köhögőrohamoktól, valamint van késztetésünk, kedvünk, akkor menjünk nyugodtan, a futás nem fog rontani a helyzeten. Sőt az eldugult légutak remekül kitisztulnak, bár nem javaslom, hogy ilyenkor zsepi helyett a szokásos egy ujjas futó orrfújást alkalmazzuk, mert sokkal sűrűbb a matéria. Ugye mindenki tudja profin kivitelezni ezt az elegáns mozdulatot? Persze megoldás lehet a százdarabos pzs cipelése is, esetleg rongyzsebkendő, vagy, na jó, nem, nem mondom el a Lemúr Miki-módszert.
A futás közben felszaporodó endorfin jót fog tenni a közérzetnek, de azért ne ilyenkor fussuk a 6x800 résztávot, vagy a félmaratoni felmérőt, csak kényelmesen, nyugisan, fuss ahogy jól esik.

Én idén már nem futok, integetek pannonfunknak, akinek már csak elmosódott alakját látom valahol nagyon távol.

Gondolom ti is végtelenül sajnáljátok, hogy sehol sem találtam megfelelő futó orrfújós illusztrációt ehhez a cikkhez... :D Ezen a blogon viszont van egy remek leírás arról, hogy fújjuk ki az orrunkat futás közben.

UPDATE! Végre megtaláltam az áhított fotót!

forrás: http://rachelmakesarunforit.blogspot.com/2011/02/runners-yeah-were-different.html

- 10,4 km
- 48' 44" alatt

Tegnap két látogatás között (melyeknek kis családunk nem cselekvő részese, csak hálás alanya volt) adódott pár nyugodt óra, amikor le tudtam ugrani a gáthoz. Ismét gusztustalan dolgot műveltem, kocsival mentem futni, aminél talán csak az edzés közbeni zenehallgatás a rosszabb. 

Alig kezdtem hozzá, beütött a felelőtlen ünnepi életmóddal járó vattacukor-effektus, amikor a kitartó testrombolás miatt az ember párszáz méter után úgy érzi, hagyja a francba ezt az egész feszülő nadrágos bohóckodást, és inkább hazamegy még zabálni és alkoholizálni. Esetleg elszív két cigarettát, lehetőleg már a kocsiban.

Ezen aztán jól felhúztam magam, nem lehetek már ilyen puhapöcs, és dühösen belehúztam, csakazértis. A lehető legjobbkor jött a lejátszóban a The Beginning of the End, ezekre a baljós, posztapokaliptikus elektronikus ütemekre nagyszerűen lehetett vágtázni. Közben a csütörtöki Tőzsdesügér posztomon gondolkoztam, meg az anyagiakon úgy általában, de leginkább semmin. Az volt a legjobb.

A kezdeti elbizonytalanodást és pisiszünetet ellensúlyozandó, a végén még szolidan sprintelgettem is, ami szépen látszik az alábbi grafikonon. 4:40-es átlag lett a vége, ami kis elégtétellel tölt el: ha már pannonfunk sporttárs egyedül is többet fut kettőnknél, azért gyorsaságban még mindig legyakjuk. Ki-ki a maga örömével, ugye.

Lemúr Miki hívott reggel, hogy teperjünk le a gátra 2-3 körre, még a karácsonyi bejgli- és rokoncunami előtt ép ésszel és emésztőrendszerrel. Megegyeztünk egy kora délutáni időpontban és vígan lerobogtunk személygépjárművével a gáthoz. Szél marta lelkes arcom, mert Lemúr Miki négy leengedett ablakkal küzdött a párásodó szélvédő ellen, holott szerintem csak a szemüvege volt párás. Nem szóltam, csak a fogaimmal morzéztam, hogy nyarat akarok, de gyorsan.
Kedvtelenül kezdtem neki a futásnak is, nehézkesen mozdultam, chifutásról és acéltűkről szó sem lehetett, a chi szerintem nem bírja hideget, az acéltűt meg elhagyhattuk valahol. Maradt a puha, punnyadt vatta, a karácsonyi-szünet üzemmódba kapcsolt szervezet. Talán csak bottal elém lógatott marcipános szaloncukorral lehetett volna rávenni komolyabb futásra. Beszélgetésünkben túl sokszor szerepeltek számok és azok meglehetősen alacsonyak voltak, szó se róla, panaszkodtam kicsit. Tényként közöltem elhatározásom, hogy majd még keményebben dolgozom, Lemúr Miki pedig biztatott, hogy mindig lesznek az egyenlők között egyenlőbbek.
Kiveséztük a karácsonyi ajándékokat is, ez végre kellemes téma volt, mert én nagyon szeretem a karácsonyt, a családom első osztályúan ünnepel együtt, lelkesen várom a szentestei vacsorát és hogy milyen meglepetésekkel érkezik dundi karácsonyfánk alá az angyal.
Két körrel megelégedtünk, kezdett fagyni és csúszni a gát aszfaltja, 52 percen belül megvoltunk vele, ami 5:10-es tempót jelent, úgy látszik korábban érkezett az első meglepetés.

Idő: 00:51:55
Táv: 10 km
Tempó: 05:11

- 1h 19' alatt

Csütörtökön nem jött össze Helgával a tervezett ámokfutás, meg az idő is pocsék volt, így csak vasárnap került sor ismét egy kis szaladgálásra. Rrrókával lekocogtunk a gát végéig, kerülgetve a templomba igyekvőket, és azon elmélkedve, hogy mi a különbség a "keresztény" és a "keresztyén" között. Ezt etimológiailag naivan le is vezettem, de szerintem nincs igazam. Rrróka megint vattába csomagolt acéltű volt, ami nem zavart egyáltalán, nekem meg képzeletbeli barátaim vannak, na és.

A forduló előtt az utolsó párszáz métert kicsit meghúztuk, úgyhogy a chi-futást arra az időre felfüggesztettük, aztán da capo al fine. Próbáltam utánozni Rrrókát, picit előredőlni, magam alá lépni, laza chipőmozgás meg minden, de ez neki sokkal jobban megy. Az én mezei futóstílusomnak ki is ütköztek a hibái, jól elfáradtam a visszaúton. Mindig kicseszünk magunkkal, mikor a töltésre megyünk, mert odafele lejt, vissza meg emelkedik az út. Persze lehet, hogy a szombati kétségbeesett fuldoklás úszás volt rám túl kimerítő hatással.

Mert az van, hogy harmincvalahány éves fejjel rászántam magam, hogy végre megtanuljak úszni, úgyhogy szeptember óta az érdi tanuszodában bohóckodom heti egy alkalommal. Rrróka is jár oktatásra, pedig teljesen jól úszik. Szerintem csak menőzik, ő a kismedence David Hasselhoffja.

Sportoljatok ti is ezt vagy azt vagy valami mást! Sosem késő elkezdeni.

Csütörtökön nem jött össze a közönségtalálkozónk Helgával, talán nem is bánja, hiszen elég rusnya esős idő lett. Lemúr Miki bealudt, kénytelen voltam egyedül nekivágni a szemerkélésnek, hogy valamit azért szépítsünk pannonfunkkal szemben. Többek között ezért is nagy kár, hogy Helga nem jött, mert kreatív könyveléssel beleszámolnánk futását a hosszútáv blog teljesítménybe. Újra is kalkulálom ezt az egészet, hiszen Derrick, Dobzse és Áron is futott a színeinkben. És ugye, hogy úgy volt a kihívás, hogy Hosszútáv vs. Pannonfunk? :)

Egyedül futni nem probléma, zene be, ChiFutást átgondol, cipő beköt, sapka, mellény, villogó.
Még nem is meséltem, hogy a siófoki félmaraton előtt pár nappal vettem észre, hogy a Saucony Progrid Omni 10-es futócipőm sarkának belső bélése mindkét csukámban elkezdett szétszakadni. Az új verzió nem olyan, mint a Omni 8-as, ahol a gyöngyvászon a sarokra van ragasztva, ebben csak így lógott bele a világba, már az elején láttam, hogy ez nem lesz jó, de nem tudtam eldönteni, hogy ez 1 cent spórolás cipőnként a ragasztóval, vagy valami jól átgondolt feature. Kiderült, hogy ez bizony bug, így a magyar ember ösztönös félelmével fordultam garanciális kifogásommal a forgalmazó Unisport Kft felé, hiszen alig három hónapos a cipő, és mindössze 500 km van benne, nem kéne szétmennie még. Nem kis megdöbbenést okozott, amikor az ilyenkor Magyarországon megszokott himimhumizás, terelés, holaszámlaköcsög, beküldjükakermibeháromhónap helyett, azt mondták, vigyem csak be, megcsináltatják, remélik pár napig tudom nélkülözni. Szerencsére az Omni 8 még alkalmas volt a decemberi visszavett futásmennyiséghez, így amikor arrafele volt dolgom bevittem az sarokproblémás lábbelit. Amikor megtudták, hogy érdi vagyok, azt kérdezték miért nem mondtam telefonban, hiszen az ő kontójukra el is postázhattam volna, ahogy természetesen a visszaküldést is állják, és SMS-ben értesítenek amikor postára adják.
Amikor kimentem a boltból, még mindig mindenki magyarul beszélt, nem valamilyen német anyanyelvű nyugati országban voltam. Hihetetlen.
A hét elején meg is érkezett a csomag, a csuka sarokrészének belső anyagát teljesen lecserélt a cipészmester, nem az a dizájnos lukacsos technikai gyöngyvászon, hanem valamiféle szövet, vastagabbnak tűnik és rendesen oda van ragasztva, de puha és kényelmes érzés benne futni, mintha semmi sem változott volna a cipőben.
Az Unisport Kft megkapja futócipő javításért tőlem a maximális tíz pontot.

No, a terjedelmes kitérő után, végre futunk. Cél a Duna-gát, egyedül sötétedés fele nem szívesen mentem volna  Fundoklián túlra. A gát ellenben remek lehetőség a ChiFutás alapjainak gyakorlására, hiszen a testérzékelés, az egyenesen tartott lábfej, a medence vízszintezése, az Oszlop fenntartása könnyebben megy az ingerszegény aszfaltozott gáton, mint a mészköveken bukdácsolva a doberdón.
A ChiFutás elég bonyolultnak tűnik, azt mondja a könyv, hogy nem fogjuk két perc alatt elsajátítani a futás lényegét adó testtartást és mozgást, de ez mit sem számít, hiszen az egész taichi alapú gondolkodás és mozgás lényege nem a cél hajszolása, hanem maga a gyakorlás, a folyamat átélése. Lényeges mondata, hogy ha többet akarunk kipréselni a testünkből, mint amire az valójában képes, akkor az biztosan komolyabb sérüléshez vezet. Az hiszem erre mindannyian tudunk példát, pannonfunknak a bokája fájt, borboletta is széthajtotta a lábát a félmaratoni felkészülésében, DK pedig hetek óta nem fut, mert különböző izgalmas latin nevű sérüléseket szedett össze. Egyedül Lemúr Mikit nem láttam még futástól sérülten, a fém asztalláb lekaratézását ne vegyük ezek közé. Ő valamit jól csinál, hiszen fut, ahogy jól esik. Én a félmaratoni edzésterv harmadik hete körül éreztem, hogy ez sok, akkor jött elő az IT-szalag fájásom, és ha belegondolok, akkor ennek a következő okai voltak: gyorsabban futottam, mint az kellett volna, dombon futottam amikor nem kellett volna, és többet futottam, mint kellett volna. Tisztán emlékszem egy pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy nem fogok többet, gyorsabban és dombon futni, csak amennyi simán megy, és ezek után az IT-fájásom enyhült, majd megszűnt, az ólmos fáradtság elmúlt, és határozottan éreztem a  fejlődést.
Szóval elképzeltem, hogy én vagyok a vattába csomagolt acéltű, a tartásom egyenes, a gerincem és a vázizomzatom adja az Oszlopot, medencém pedig egyenes, hogy a chi ne tudjon tud kifolyni. :) Fura dolog futás közben vissza-visszatérni a tudatos testkontrollhoz, hiszen mindannyian tudjuk, mennyire kikapcsol ilyenkor az ember. Mindez azonban nem kényelmetlen és felzaklató, hanem egyfajta tudatos és koncentrált érzés, mint amikor sima történetolvasás helyett az ember meg akarja jegyezni, érteni, amit olvas. Persze nem tudom ezt az érzékelést fenntartani egy másfél órás futás folyamán végig, de a legjobb az egészben, hogy a ChiFutás szerinte ez marhára nem is fontos, majd belejövünk, a lényeg hogy az út, maga a cél.
Persze az is kizökkent kicsit a vattába csomagolt acéltűségből, ha olyan zene jön a sorban, pont gát közepén, mint  áprilisi talpalávalónk a Temple of Love című nóta, amit hét perces hossza ellenére muszáj kétszer meghallgatni és végigénekelni.
Tényleg szerencse, hogy egyedül voltam szemerkélő esőben, és csak a varjak néztek hülyének. :)
Az edzés egyébként jól ment, azt nem tudom megmondani mennyire volt hatásos így Chi-vel futni, de érdekes élmény volt. A legtöbb módszerét, testfókuszokat lehet séta közben is gyakorolni, és van néhány otthon elvégzendő gyakorlat is, ám a könyvnek még csak a közepénél járok, a mindentvivő techinkák még csak most következnek.

Idő: 01:18:27
Táv: 14.4 km
Tempó: 05:26
 

UPDATE: most olvasom a FB csoportunkban, hogy borbolettának nem csak a lába fáj, hanem elrepedt a csipőcsontja! Aztakurva! Jobbulást!

- 1h 54' alatt

Hogy Pannonfunk sporttárs ne győzzön akkora mérhetetlen fölénnyel (az idén többet akar futni, mint mi ketten, össze is jön neki), tegnap Rrrókával beleiramodtunk a vakvilágba (még világ volt, mikor indultunk, s vakoskodás lett, mire hazaértünk). Menet közben kaptam egy alapozást a chi futásról (Rrróka nemrég szert tett egy témába vágó könyvre, még nem ért a végére, én nem olvastam, de már megbeszéltük). Erről ő majd részletesebben is fog írni, egyelőre elég annyit tudni, hogy ez a módszer "a Tai Chi gyakorlatok belső áramlását ötvözi a futás energiájával", és ha a tájfutással kombináljuk, az a táj chi.

Rájöttem, hogy spirituálisan már régóta művelem a chi futást, ugyanis az elmélet a kis lépések filozófiáját követi, már nem úgy, hogy 20 centiseket lépünk, hanem hogy a testünkre odafigyelve, azt nem szétgyilkolva/megerőszakolva, hanem élvezettel futunk, fokozatosan növelve a terhelést. A horizont távoli pontjára függesztjük a tekintetünket, hatékonyan, ergonomikusan mozgunk, feloldódunk a flow áramában, fülünk belelobog a szélbe.

Míg a Fundoklia tanösvényét mértük hosszában, filozofikus hangulatba ringattuk magunkat, és megtárgyaltuk, hogy bizony a hirtelen jött nagy fellángolások nem nagyon jók. Annak a történetnek, hogy a puhos cuci leteszi a fánkot, felpattan a fotelből és jövő csütörtökre félmaratont akar futni, annak csak egy vége lehet: túledzi magát, lesérül, és hamar újra a fotelben találja magát, vigaszként fánkot majszolva. Hasonló a helyzet a fogyókúrával: a drasztikus diéta kikészíti a szervezetet, előbb-utóbb jön a szuperkompenzáció, és többet szed magára a delikvens, mint amekkora vágósúllyal nekiveselkedett a kalandnak. Az életmódváltásra bizony meg kell érni mentálisan is, az ifjonti heveskedésnek nincs helye ezen a terepen, főleg, ha már nem ifjonti testről beszélünk.

A tetőn (vagy hogy a filozófiánál maradjunk, a Platón) már kezdett ránkesteledni, így kihagytuk a bányát, visszakanyarodtunk az autópálya felé. A hídon betoltuk Rrróka narancsos csokiját (ő imádja, én meg soha nem vennék, mert utálom, de a másét megeszem), majd nekirugaszkodtunk az utolsó szakasznak. A sötétben szinte beleszaladtunk egy kutyafalkába, amely a tanövényen igyekezett az ellenkező irányba, de a gazdik résen voltak, mi pedig túl fáradtak a konfrontációhoz (plusz elég büdösek),  úgyhogy incidensek nélkül zajlott le a találkozás. 

Ha az idő engedi, csütörtökön Helgával is erre futunk. Illene kimosnom a futócipőmet, de nem fogom. Elegem van a szerepjátszásból. Fussatok ti is érzelmileg éretten! 

Rossz-modoros DJ szöveggel azt is mondhatnám, hogy a blog rocker arcai most laknak jól, mégis egy mindenki által emészthető, mégsem hétköznapi elektronikus finomsággal szolgálhatok. Yonderboi olyan ételsort állított össze Splendid Isolation című 2005-ben megjelent albumán, amelyben még az olyanok is találnak finom falatokat, akik jobban szeretik a napi ajánlatot, a gourmand menünél.
Az egész lemez futáshoz való, flow érzést nyújtó számokkal van tele, néha pörgősebb, néha lazább ütemeket tol az elektromos zene hazai nagyágyúja. A félmaratoni felkészülésben többször futottam hosszúkat ezt az albumot hallgatva, és biztos lehettem benne, hogy ezekre a dallamokra nem fogom elfutni magam, de a depressziós rohamot sem kapok egy magányos Fundoklia-völgy kör felénél a hegytető.
E havi választott talpalávaló nótám a Follow me home, hallgassátok most ezt, a többit meg hosszú, kényelmes futásokhoz.