... nem lett a legjobb, ha az időeredményt nézzük, de a vasárnapi futásom mindenképpen az eddigi legnyugisabb, leglazább, legkevésbé fájdalmas volt. Talán a 2011-es linzi maratonon voltam még ennyire felszabadult, de az más pálya, más világ.
Eleve úgy indultam neki, hogy nem görcsölök az időeredményen (eddig minden évben sikerült pár percet javítanom, az idén lesz*rtam), mert tudtam, hogy nem készültem fel rendesen. Ha állandóan a részidőket figyelem, és folyamatosan hajszolom magam, esélyem sincs élvezni a futást, és akkor meg minek az egész felhajtás?
Futni jöttem, nem meghalni.
A stratégiám pofonegyszerű volt: az első tíz km-en visszafogom magam, utána meg a komfortzónám határán belül futok minimum 30 km-ig, a vége meg majd kiadja. A playlistet szokásommal ellentétben nem randomra állítottam, hanem úgy válogattam ki a számokat, hogy az első órában középtempójú, lazább számok jöjjenek, és csak utána álltam át Metallicára, Pro-Painre, Volbeatre, miegyébre.
15 km-ig a terv szerint ment minden, kényelmesen, csoszogva futottam, és nagy meglepetésemre odafigyelés nélkül tudtam tartani az 5 perces ezreket. 15 km környékén jelentkezett az a szúró fájdalom a bal csípőmben, ami mostanában nehezítgeti az életemet, és amiről csak remélni tudom, hogy a széttaposott Sauconym miatt van, és egy cipőcsere majd megoldja. Itt már vége volt a felhőtlen lazaságnak, de még korai volt izomból küzdeni, úgyhogy haladtam előre a magam 5:15-5:20 körüli komótos tempójában.
A frissítőpontokon nem kíméltem az asztalt, úgy viselkedtem, mint a magyar piréz delegáció egy nemzetközi konferencián, kétpofára tömtem magamba mindent, amihez hozzáfértem, banánt, szőlőcukrot, citromot (nagy felfedezés volt, marha jó!), müzliszeletet, és vedeltem az izotóniás italt meg a kólát. All you can eat. Ki van fizetve, Marika, pakoljon a ridikülbe is! Egyébként végig éhes voltam, pedig becsülettel reggeliztem, és állandóan azon járt az eszem, hogy mit ennék legszívesebben. Végül a túrós csusza pirított szalonnapörccel lett a nyerő. A hosszú kilométerek alatt alaposan végiggondoltam a lehetőségeket a ciorbă de burtă-tól a zsemlegombócos vadas bélszínig, valószínűleg ennek köszönhető, hogy beérkezés után a hányinger kerülgetett. De ne szaladjunk ennyire előre.
Következetesen tartottam magam az elhatározáshoz, hogy nem gyilkolom magam, és nem futok gyorsabban, mint ahogy tudok. Ez így leírva triviális baromságnak hangzik, de nagy igazság van benne. Legutóbb a Velencei-tó körüli 28 km-en estem bele a csapdába, hogy Sukoró után elkapott a gépszíj meg az adrenalin, sorra hagytam le az embereket, ami tök jó volt, csak még előttem húzódott bő 10 km aszfalt. Ennek a leküzdése már nem volt annyira dicsőséges, kb. mindenkinek megnézhettem a hátát menet közben, akit korábban bőszen letoltam az útról. Minden tiszteletem azoknak, akik a maratont izomból nyomják végig, de ez nem az én műfajom. Elég sok ez a 42,195 km, az energiákat tartalékolni kell.
Kb. a felénél szembejött velem Rrróka pár perccel lemaradva, kézjelekkel mutatta, hogy ki van készülve. "Hajrá!", próbáltam visszamutogatni, de nem tudom, vette-e az adást, elég gyorsan lezajlott az interakció, engem meg az foglalkoztatott, hogy hamarosan lefutunk a hídról a Margit-szigetre, és onnan nem lesz kellemes kijönni. A rekortánon (pudingon, ahogy Rrróka mondja) aztán kifejezetten kényelmes volt futni (még sose voltam szigetkörön), és végül a Margit-hídra való felcaplatás sem volt annyira vészes.
A Nyugati-téri felüljárón már rutinosan futottam fel, integettünk egymásnak DK Gergővel, majd Hősök tere, Városliget, és elhullott, öklendező, lábikrájukat sziszegve masszírozó, földön fekve pulzust számláló, vörös fejű vagy éppen hullasápadt futók szanaszét az út mentén. Nem tudom, mi volt aznap a levegőben, én még ennyi kikészült sporttársat maratonon nem láttam. Egyébként mindenki, akit ismerek, rosszabb időt futott a tervezettnél. A pára, a meleg, a megváltozott útvonal miatt?
Az utolsó fordulónál Bitliszbá integetett, nem volt messze, a finisben szűk egy percet vert rám. Itt már egy kicsit jobban belehúztam, pár perc volt hátra, az utolsó 200 méteren meg hajráztam egyet, csak úgy sportból. Ez a kép a célegyenesben készült, és a jobb szélen látható, amint eltökélten török elő a homályból:
A szürke pólós rivális a célfotón már mögöttem figyelhető meg, lám, érdemes volt feszkó gazdaságosan haladni, a végén egy sprintre is futotta.
A célban elmaradt a mindent elsöprő eufória, mint ahogy elmaradt menet közben a legendás maratoni fal is. Persze jó volt befejezni, és nyakamban az éremmel egy kicsit elnyújtózni a füvöm. Gyorsan megnéztem, mit lehet a befutócsomagból betenni az arcomba, és örömmel nyugtáztam, hogy a lábam nem görcsöl úgy, mint szokott. Tavalyelőtt brutális fájdalmaim voltak, most simán hazavezettem.
Így lett az idei az eddigi legjobb budapesti maratonom, annak ellenére, hogy a nettó időm, a 3:40:04 elmarad az egyéni rekordomtól. Lefaraghattam volna belőle pár percet? Valószínűleg igen. Érdekel? Nem különösebben, mert a futás minden percét élveztem, és a mánusb*szással figyeléssel, önmagam hajszolásával csak tönkretettem volna ezt az élményt.
Fussatok ti is, ahogy jólesik!
Utolsó kommentek