Hejj de elszoktunk a futástól..! Vasárnap annyira kínlódtam az ötperc alá épphogycsak bevágó egyetlen tempós gát körtől, hogy a lelkiismeretem hétköznap elküldött kétszer futni, pedig csak három hétköznapunk volt. ...ööö... az a gátas edzés nem is vasárnap volt, hanem a szabadhétfőn... akkor azért volt ma ilyen fáradt a lábam! Éreztem szerdán is, amikor Andival a  szokásos módon hazafutottunk/bicikliztünk, hogy fáradt vagyok, de az a 4.5 km nem nagy megterhelés, aztán ma már tényleg rozoga volt a lábam, hát megvan az ok/indok/kifogás erre a viszonylag lassú edzésre. A szokásos Duna-gát útvonalon szerintem idén még nem futottam ilyen nehezen, bár a hazafelé már kezdett jól esni, és amikor a gáton hat, írd és mond HAT futóval is találkoztam mindig volt erőm kicsit kihúzni magam, ezt egyébként szakszóval buszmegálló szindrómának hívják, valamikor 95' táján olvastam a Spuri magazinban egy Kropkó Péter interjút, ott mondta, hogy azért jó ha az ember az élen fut és veszi a kamera, mert gyakorlatilag végig buszmegálló effektusban tud futni. Kropkó Péternek én hiszek, még akkor is ha triatlonos, és a futók mindig is némi távolságtartással tekintettek a triatlonosokra, szóval ha egyszer az élen futok, és egy motorról filmez egy háttal ülő operatőr, akkor majd kihúzom magam, ahogy itt a gáton tettem futósorstársaim mellett elhaladva, hellóhajrát kívánva.

(Jelzem, hogy Kropkó Péter nevét nagybetűvel írtam a címkékben, csak a blogmotor nemecsekel, és szívem szerint csupa nagybetűvel írnám, mert nagy reszpekt neki, sokszoros Ironmannek, ha tehetitek olvassátok el a "Megtettem mert elhittem" című könyvét, iszonyatosan motiváló.)