Hosszútáv blog

2017 májusában sok csodás dolog történt, az egyik ilyen az, hogy a Nike ideális körülmények között rendezett maratoni fal áttörésén majdnem sikerült 2 óra alá mennie a 42 kilométeres távon Eliud Kipchoge-nak. Egy másik ilyen az, hogy majd egy évtizedes megbízható barátság után a Saucony Omni típusú stabil cipőiről Nike-ra váltottam. A váltás oka egy kedvező akciós ár volt, valamint az, hogy az Ultrabalatonon futottam a Nike cipőbuszról kölcsönzött Structure-ban egy bő félmaratont, és a legjobb dolog történt, ami egy új cipő kipróbálásakor történhet: megfeledkeztem arról, hogy egy másik cipő van rajtam. Mintha a lábamra öntötték volna.
Nos, azóta eltel másfél év, ezalatt futottam valamivel több, mint 3000 kilométert, amelyből majdnem kétezret a Nike Zoom Structure 18-as verziójában tettem meg, hiba nélkül. Nem volt vele gond esőben, hőségben és akkor sem, ha egész nap ebben császkáltam melóban, hogy a 20 kiris hazafutáshoz ne kelljen külön cipőt cipelnem. És még szép is volt.

Ritkaság: szép futócipő, Nike Zoom Structure 18

2000 km után eljön az ideje a váltásnak, valójában egy év után kezdtem nézegetni a kedvező árú cipőket és most szeptemberben jött is a lehetőség ugyanott, mint a előzőleg, a futocuccok.hu outlet akciójában (Egy kuponkódot küldjetek légyszi, köszi! :D), ahol a lélektani határom alatt találtam ugyanebből cipőből egy 20-as verziót, ami még szép is. Oké, az ingyenes kiszállításhoz a kosárba kellett rakni még két pár mizuno zoknit is, de színben illenek a Nike-hoz, szóval nem probléma :)

Színben passzoló zokni, vagányul/idétlenül álló fűző

Lőttem pár összehasonlító képet, hogy lássuk a 2000 megtett kilométer hogyan amortizálta az előző csukát, illetve hogy milyen innovatív változtatásokat eszközölt a nagy sportszergyár két verzió alatt.

A régi futócipő felsőrésze piszkos, de hibátlan

Valamit variáltak a cipőfűző bujtatókon, de a felsőrész kötött hatása megmaradt

Meglepően erős a talp mintája, szinte terepcipős

Befele kacsázok, ez meg is látszik a nagylábujjam alatt szétkopott talpon

Más lett a belső támasz. Hopp, belógott az ujjam a képbe... Bocs! :D

A sarokra érkezésem vagy sokat javult futótechnika váltással, vagy nagyon bírja a Structure a becsapódásokat

Fogalmam sincs miért olyan jó érzés a régi és új futócipőinkről írni, meg fotókat készíteni, de mindegy is, ez egy blog, nem kell mindig komoly és mély témákkal foglalkozni. :D

Ja, közben pár napja Eliud Kipchoge 2 óra 1 perc 40 másodpercet futott a berlini maratonon, ideális pálya, felvezető autó és gyémánt alakzatban előtte haladó váltott iramfutók nélkül. Egy zseni.

Legtöbbször azért, mert már voltam és nem bírom kihagyni (Spar Maraton, Balaton Maraton, Balaton Szupermaraton, Budai Trail meg ilyenek). Vagy mert viszem a gyerekeket, hogy megszeressék (Wizzair Budapest Félmaraton).

Vagy mondjuk csak jót hallottam róla: gyönyörű a táj, élményszámba megy a szervezés, magával ragad a hangulat – az utolsó a sárvári körözgetés, a második a korinthosz.hu, az első meg a múlt szombati Szőlőskör. A Balaton-felvidék legszebb útjai, Balatonszőlős, Pécsely, Vászoly, Dörgicse, Udvari, Akali, Aszófő… belegondolni is jó! A másik meg, hogy mindenki, de tényleg mindenki dicsérte eddig! A szervezés is profi, klassz a hangulat meg minden. A táv is jó, 50k, benne nagyjából 500 szint.

Szóval évek óta fáj rá a fogam. Most úgy alakult, hogy egy nagy hegyi körön július végén estem egy baromi nagyot, eltört egy bordám, utána csak rövidebbeket mertem futni, de gyógyulgatott, úgyhogy neveztem.

Nem lesz itt tldr, szép helyszín, meg minden, én nem voltam kirobbanó formában, de bemásztam szintidőn belül.

Aki jönne, annak viszont összeszedtem ezt-azt.

- Szeptember első szombatján meleg van. Akármit mond az előrejelzés, bullshit. Ha azt írják, csendes eső egész nap, abból lesz 5-6 óra napsütés. Akinek a gyomra a melegtől leáll három óra futás után, ezt a versenyt simán hagyja ki, lehet 50-et futni hidegben is. Ha Spárta a cél vagy a sivatag, akkor hajrá, szuper edzőverseny!

- Ha Thor lóbálja a kalapácsát (aki nem nézi a Vikingeket, annak úgy mondanám, dörög az ég), az jelent valamit. Egyszer lecsap a zápor, de addig marha meleg lesz.

- Rossz jel, ha a honlapon alig lehet valamit megtalálni – viszont a fácsén azonnal válaszolnak, ha kérdezel.

- Nagy jófejség, hogy rajtszámos, keresztneves, kimosott pólót kap minden előnevező, ami nem is fekete, hanem direkt fehér a melegben, plusz papír rajtszámot is, ha a saját pólójában akar futni (szerintem még egy pólót se kéne a versenyen kipróbálni, de még akkor is jófejség).

 - Ha nem írják, mi lesz a frissítőpontokon, ne is várj semmit, de komolyan. Víz volt, izó néha, kóla szintén, kaja ritkán – volt a hátizsákomban. Izóm nem volt, pánikszerűen megkértem a falvanként felbukkanó kísérőmet, hogy szerezzen. De komolyan, nem is ígérték! Én el vagyok kényeztetve, BSI, Terepfutás.hu, Korinthosz, dínom-dánom… szóval ide készülni kell rendesen :)

- Amire nem lehet készülni: végtelenül kedvesek, lelkesek és jófejek.

- Ha a fejedre szakad az ég visszafelé és már csak a két bringás van mögötted, akik zárják a mezőnyt, akkor ugyan retteghetsz a csapkodó villámoktól és a hasad se jön már helyre, viszont a vízben ázó toszkán táj csodaszép, és izgi figyelni a szembejövő autósok arcát: először nem értik, bakker, ez ott tényleg fut? Aztán intenek, hogy fúvazz, kemény!

 - Ha a korcsoport egyetlen indulója vagy, mosolyogj, amikor bevánszorogsz ronggyá ázva a végén, és még aranyat is kapsz. „Ott a mezőny, ahol én vagyok” – ugye, a klasszikusok :)

Fotók: Páhi Karolin

Annyira beszélgettünk Ary Bence barátommal, hogy jól nem figyeltünk a jelzésekre, és szépen elmentünk a kék fújáson a narancssárga helyett, pedig a szervező Balogh Tomi többször elmondta a rajtban, hogy a frissítő után elválik a 11 km és a 21 km útvonala. Ha már ott voltunk megnéztünk egy eladó házat, majd visszaloholtunk a saját jelzésünkre vihogva  a bénaságunkon, de eztán jobban figyeltünk, a következő, erdőbe élesen jobbra letérő kék jelzésre váltást nem is rontottuk el, bár körülöttünk pár futó morgott, hogy ez nem tájfutás, de mi azon a véleményen voltunk, hogy jel volt, ha nem is erős (kicsit lemosta az eső éjjel), figyelni kell, ilyen egy Balogh Tomi féle kalandfutás.

Megbeszéltük, hogy milyen dolog már az, hogy egyes terepfutók eldobálják az erdőben a kiürült zselés, pürés, energiaszeletes csomagolásokat, az ilyeneknek nagyon helyesen kizárás jár, mutattam is futótársamnak, hogy én is elteszem a vitatigrisem tasakját, megdícsért, hogy milyen rendes vagyok, mondtam neki, hogy nem erről van szó, hanem ha előbb érne be, akkor majd megmutatom, hogy ezt ő dobta el, diszkvalifikálják, így talán dobogóra kerülhetek, Tomiékat évek óta jól ismerem, szerinted kinek fognak hinni? :D

Ilyesmiken nevetgélve vágtunk át az erdőn, megkerülve a mindszentkállai Kopasz-hegyet és visszakanyarodva Gyulakeszi és a Csobánc felé. A távunk félmaraton volt - ahogy terepfutásnál mondani szokták: minimum -, az időjárás kegyes, mert elállt az eső és kellemes hűsben futhattunk végre a nyári forróság után. A táj gyönyörű, a Káli-medence tanúhegyei, maradék vulkánjai mindenhonnan lenyűgöző látványt nyújtanak.
Mondjuk nem volt sok idő nézelődni, féltávnál 8-9. helyen voltunk, de többen nagyon bekezdtek, így tudtuk, hogy szép lassan kezdünk majd befogni embereket. Így is lett, egy-egy rosszul kanyarodó, emiatt deprimált futót befogtunk, vidáman invitáltuk őket, hogy tartsanak velünk, és remek tempóban haladtunk el mellettük, tovább mélyítve letargiájukat. Én az egyik előzés után még meg is álltam egy fotót csinálni a Csobáncról, belátom nem vagyok jó fej.
Ary lemaradt kicsit, én meg megláttam egy alamuszi emelkedő tetején az előttem lévőt, és tudtam, hogy a pulzusomra innentől nem figyelek (eddig sikerült 150 alatt tartani), 5 km lehet hátra, fele lejtő. Megfigyelés: ha egy előttem futó lassabban, nehezebben lép, mint én, akkor azt be fogom fogni. Most pont határeset volt, remekül mozgott, de valahogy látszott, hogy fáradt. Indulhatott a verseny. Mivel mással, mint a Csobánc oldalára mászással.

Nem nagyon akartam belesétálni az emelkedőkbe, de tudom, hogy ha elfogy a levegőm és beáll a combom, akkor oda a sebesség lefele, így még itt is belesétáltam ott, ahol nagyon meredek lett, ettől a kilaposodó részeken tempósan tudtam futni. Amikor utolértem, akkor még rá is tettem egy lapáttal, semmi nem töri le jobban a versengési kedvet, mintha nagy sebességkülönbséggel érkeznek mögéd, lépnek el melletted és még egy "Hellóhajrá, mindjárt itt a vége, innen csak leejtő!" kegyelemdöfést is bevisznek. 
Nagyon-nagyon figyeltem a felfestést, el ne szúrjam, mert volt itt az utolsó szakaszon egy kis pályamódosítás, de mivel itt már az 5 kiris táv jelzése is becsatlakozott a 11 és a 21 mellé, nem volt nehéz követni a három színű csíkozást. Mondjuk az erdőből kiérve nehezen tudtam elhinni, hogy még kell két kanyart tenni a szőlők között a célig, de lassítani már nem lehetett, az órám szerint 4 perces tempóban tettem meg az utolsó 3 kilométert, és harmadik helyen értem be. Ahogy látható a fotón, nem volt nagy előnyöm a negyedik helyezettel szemben. AB barátom pedig korcsoportos első lett. Gratulálok a kisöregnek! ;)

Kis feleségem már a célban volt, a 11 km-es nordic walking távon indult a miénkkel részben azonos pályán. "Ugye megnyerted?" kérdeztem, és igen megnyerte! :) 1 óra 42 percet ment a 11,2 km-en, 200 méter szinttel. Ez 9:10-es tempó NW technikával (ami azt jelenti, hogy nincs repülő fázis) és csak mesélem, hogy előző héten ment az érdi hendikep 5 kiris pályánján 41 percet, ami meg 8 perces tempó. Az elég szép, nem?

Ami meg pluszban szuper volt, hogy a kaját a Csobánc Íze (kézműves finomságok) készítette (pincepörkölt savanyúsággal, vagy vegáknak majorannás krumplifőzelék főtt tojással), ahol rettenetesen jó házi cuccokat lehet beszerezni nagyon király rusztikus (és macskás) környezetben. És ez egy mérföldkő a szponzorált tartalmak tekintetében, hiszen vendégül láttak minket egy kávéra, én meg most biztatok mindenkit, hogy ha arra jár, nézzen be hozzájuk.

Ja és végül a főszervezőről is felrakok egy képet ahogy tömi a fejét, mert lehet, hogy nem olyan precíz, mint Csanya, de mi akkor is imádjuk! :)
KÖSZI NEKTEK A BULIT!

Ha harmincszor nem hallottam Szilvitől, akkor egyszer sem, hogy "Nem ez volt a legjobb ötletem.", pedig nem volt a nagy körrel semmi baj. Jó, hát ráment a napunk, és most is fáj még kicsit, de ugye azt csináltuk egész nap, amit szeretünk, szóval ez jóféle fájdalom.
Kellett egy kis lelkiismeret egyengető logisztikai támogatás kis feleségem és Nezumi részéről, mert nem szívesen lépek le otthonról egész napra, de így, hogy ők a kis kör 31 km-es távjának vágtak neki (Andinak első, Nezuminak meglett az aranyérem a harmadik teljesítéssel!) túrázva, nyugodtabb szívvel mentem ki a nagykörre.
Szilvi, érdi futótársam kipihentem érkezett (amennyire a hajnal hatkor startoláshoz ki lehet magunkat pihenni), alig egy hete futott Korinthosz 80-at 8 óra alatt. Kevés embernek javasolnék két ultrát egy héten belül, ő az egyik, egy kis maradvány talpfájdalmon kívül semmi nem gátolta, hogy egy jót napozzunk a Budai-hegységben, majd átruccanjunk a Pilisbe, aztán az utolsó 5 kilométeren elázzunk.

Egy 75 km-es körre kell némi felkészülés (ja nem is mondtam, igen, ez egy bármikor teljesíthető "hivatalos", QR-kód leolvasós 75 km, 2175 méter szinttel), térkép nézegetés, track letöltés, víz és kaja számolgatás. Valamiért azt gondoltam 10 óra alatt megleszünk vele (Muhahaha!), így tíz vitatigrist és tíz szeletet (óránként egy, ugye) szuszakoltam be Aonijie márkájú divattáskámba a két literes víztartály mellé, teljesen jól elfért, kicsi kitömött lettem tőle, de mellény oldalsó és első zsebei elnyeltek mindent, 3-4 cucc került csak hátra, még vihettem volna magammal csomó mindent.

Meg is ettem az összes pürét, meg a fele szeletkét, a babakaja okozott némi eruptív protuberanciát, de a kikondenzálódott anyagot a mágneses térkonfiguráció átmenetileg fenntartotta, így nem lett tradicionális terepfutó gopnik az erdő mélyén.
Szilvi nálam sokkal lazábban nyomta a táplálkozást, "Nem bírom az ilyen műkajákat.", mondta a jó kis biotechusa joghurtos-málnás cuccomra, ami se nem bio, se nem tech, nem is usa, és hááát málnás meg joghurtos is alig, de nekem vmiért ízlik és van benne L-karnitin, amire most mindenki rá van izgulva. Volt nála hat decathlonos aptonia zselé, egy csomag TUC keksz, egy csomag kesudió, meg egy sportszelet azt kb. ennyi. Ahogy meséli, a keddi napot ő is leginkább kajálással töltötte. :)

Aki TLDR útibeszámolótól tart vár, minden egyes jelzésváltást hat bővített mondatban leírva, azok olvassák el az official négyoldalas szöveges itinert (nagyon jó, bár néha kicsit bőbeszédű, pl. Pilicsévtől kb ennyi elég lenne: fuss a kéken vissza a Szénás előtti kék keresztig.)

Nos, fontos elmondani, hogy Szénás nagykörön futni kell a futó szintidőn belüli teljesítéshez. Nem futogatni, kocogni, kényelmesen nézelődve, néha fotózva, kilátóból körülnézve, mert akkor himi-hamar kicsúszunk. Azt mondhatom, hogy Szilvivel mindketten tapasztalt futók vagyunk, ahol lehet futunk lendületesen, kisebb emelkedőket is simán megfutjuk, a lejtők is mennek, komoly eltévedésünk sem volt, mégis épphogy beértünk 12 óra alatt és ha nyitva van a Villa Negra vagy a Kopár csárda, és megiszunk egy-egy kólát, akkor simán oda van a teljesítés. Oké, volt két kis eltévedés, a Csergezántól lefele a murvás út elvitt kicsit balra, de 400 méteres bekötőúttal már vissza is értünk a pályára, illetve a Piliszentlászló előtt volt 200 méter, mert benéztük egy szintén széles úton a piros jel derékszögben balra susnyásba letérését (pedig van nyíl jelzés).
Volt egy szándékos kitérőnk: mivel 32 km-nél a Villa Negránál nem működött a falicsap és a focipálya büféje sem üzemelt, így kicsit letértünk a pirosról egy közkútig, amit Keratomival már felfedeztünk a korábbi Dömösről jöttünk futásaink alatt. Ha itt nem veszel vizet, és a Kopár csárda zárva, akkor a következő 30 km-en a Szeretet-forrás hűs vízéig nincs itató.

Ez összesen kb 2 km plusz táv, tereptempóban negyed óra, de az utóbbi kitérő nélkül kb fel kellett volna adnunk, nem lehet 3-4 órát víz nélkül menni nyáron. Meg se próbáld te sem.
Egyszer útba igazítottunk túrázókat (fekete-fehér nyomtatott térképpel a színes túristajeleken...), 3 perc. Bementünk egy sört, meg egy kólát inni két kocsmába, kétszer 4 perc (kellett az íz a sok víz után).

Ezenkívül csak a kutaknál, forrásnál álltunk meg tankolni, amire igencsak szükség volt, mert én bizony elfogyasztottam a két liter húsz kilométer alatt. Bizony-bizony, az tíz liter százon, mint egy öregebb autó. Kétszer is üresre szippantottam a tartályt, ami elég ijesztő tud lenni, ha nem tudod mennyi idő múlva érsz a következő vízvételi helyig, hiszen 5 km terepen lehet 30 perc és 1 óra is.
Trézsi-kút, Szeretet-forrás! CSODA. 15 fokos friss, hűs, finom forrásvíz. Lehűtheted vele a karjaidat, fejed, a zsákba töltve jólesően hűti a hátad. Nagy kortyokban ittuk el a helyi lakosok elől, akik PET palackokban viszik haza, pedig kb ugyanezt a vizet ihatják szerintem a csapjukból is. A víztöltő néni szerint "Így legalább tudom mi van a vízben." ami fura érvelés, hiszen az ivóvizet naponta bevizsgálják, a forrást meg nem, de ezen lendüljünk át. FINOM a víz, ez a lényeg.
Közbe beért a kiskörön Andi és Nezumi, hét és fél óra, ami igen szép teljesítmény ebben a hőségben egy vízvétellel. Illeti őket is nagy gratuláció, kalaplengetés! :)

Nekünk 55-60 km-től jött el az, amikor nagyon iparkodni kellett. Van itt egy ritka ronda alamuszi hosszú homokos emelkedő, ami csak akkor lehetne rosszabb, ha napnak is kitett. Rengeteg szarvaslégy próbált, hát nem is tudom mit csinálni velünk, leginkább úgy néztek ki, hogy csak idegesíteni akartak, el nem tudom képzelni miért jó nekik körülöttünk keringeni. A Szénás második megközelítése a piroson maga a nagyoncsúnya indulatszó. Beletörődve lendületesen caplattunk fel-fel-fel és még egy kicsit fel.
Na aztán elkezdett dörögni az ég. :D Bakker!

Néztük az időt, volt kb 40 percünk megtenni a maradék hat kirit. "Ha nincs meg a futó szint, inkább be se írjanak." mondta kettőnk közül a motiváltabb, majd elkezdte tolni a lejtőn úgy, alig bírtam a nyomában maradni. Nagyon lestük a tracket is, mert egy elkúrás már nem fért volna bele, én magamban hozzátettem, hogy egy tanyázás sem, de Szilvi úgy ment az eleredő esőtől csúszós köveken lefele, hogy nevetnem kellett a korábbi kijelentésén, miszerint lejtőn nem mer futni. Egy lapra tettük fel, ha bármi hiba jön, akkor nem érünk be és ez lesz a legkisebb gondunk. Szakadt az eső, kiértünk az erdőből, itt már baj nem lehet, solymári aszfaltos utcák szevasztok, hova kellett így sietni, drága Szilvi? Még van két perc a szintidőből! :D
Én a magam részéről lerogytam a kerítés tövébe és léteztem, Szilvi meg jött-ment, pakolt, pörgött, puszilgatta Garmin FR 35-t, ami pont kibírta a 12 órás használatot. Jött az egyik szervező srác két cuki gyermekével, hozták az érmeket. Szilvi megjegyezte, hogy nem látott még így lepurcanni, mondtam, hogy nem is szokott előfordulni, én nem vagyok az a magamat kifutós fajta, de most ezt így kellett. Azt hiszem a befutóképünk elég bizonyíték, és itt már jó negyed órát pihentem.

Ha tetszett ez a poszt, akkor biztos teszeni fog Nezumi első és második kis körének beszámolója, meg a többi terepfutós írásunk is, pl a Nulladik Balaton Trail, ami igazán exkluzív, hiszen kb tucat csapat volt.

Eléggé készülök a szeptemberi Auerhahn Trailre (majd Sz.Lacc lefordítja mit jelent pontosan. Aranyér trail?), de valljuk be nyáron 35 C°-ban kicsit nehezebb. Igen a meleg miatt. :)
Nemnem, azért pucéran nem fogok futni, de alapvetően kellene magunkkal vinni némi innivalót, sőt szinte létfontosságú. Én meg persze otthon hagytam az új Aonijie Withwind hátizsákom ivótasakját (a jól bevált dekás műanyagzsákot használom: algás, szakadt csutorájú, de olyan finom belőle a víz!), így beleplántáltam a kocsi csomagtartójában talált félig tele (hopp, optimizmus!) PET palack meleg vizet és a lépcsőkön, emelkedőkön lekaptam a tatyit és kortyoltam a vízből.

Ja igen, meló után futottam fel az Erzsébet-kilátóhoz, jó kis dombos útvonal, 500 szint, 138 lépcső az épületbe (kamu szám), majd suhanás lefele. Fele terep, fele aszfalt, a lestrapált Saucony Excursion pont jó volt még ide.
Hipp-hopp egy óra alatt felfutottam a hegyre, pulzus 160 fölé, ömlik az izzadság, de az egész nagyon kiváló, Panorámafotó a kilátóból, és már indultam is lefele. A játszótér mellett van kékkút, vízeztem a karom, ittam, tűztem a Normafán át a zöld+ felé. Akkor jöttem rá, hogy kajám sincs ám, csak három magnéziumos szőlőcukrom, ami víz nélkül (kifogyott a PET, teljesen nemtele, hogy az optimista hang azért megmaradjon) elég cudar, porzik utána a száj. Elképesztő csuda Budán! A Farkasréti temető északi csücskénél a buszmegállóban VAN kék kút! Szlopa.
A temető mellett teljesen szabálytalanul az úttest közepén csapattam lefele. Forgalom alig, erre csak csilliós német márkák járnak.

Hosszú és viszontagságos úton éhesen, szomjasan jutottam vissza a kocsiig, majdnem lejmoltam egy söröző sráctól a Csanya-poharamba (Mindig legyen nálad! Ez, meg PZS, és meg vagy mentve.). A napi smoothie-m nem ittam meg melóban (kézműves vitatigris), a csomagtartóban várt hidegen, a munkahelyi hűtő tette a dolgát. Isteni finom volt, nem gondoltam hogy überelheti bármi.
Aztán megtaláltam a táskámban két őszibarackot is, lédús, érett, magvaváló, sárgahúsú finomságokat. Svájcibicskámmal megkopasztottam őket és elfogyasztottam életem legfinomabb barackjait, szerintem még a parkoló végében elhaladó MÁV szerelvényeken is hallották, hogy nyamnyamnyam, ezdekurvafinom.
Ez az egyik legjobb dolog a futásban, utána még egy nagy pohár hideg víz is csodás ízű tud lenni. Tapasztaltátok már? Remélem.

PRO TIP: nyugodtan vedd meg a zöldségesnél (nyomkodás nélkül!) vagy ABC-ben a kugligolyó keménységű őszibarackot, csak vegyél mellé két banánt is. Rakod össze őket egy dobozba vagy nejlonzacskóba és két vagy három nap múlva finom érett őszibarackod lesz. Kipróbálva! Működik!

Ártatlan arccal futottam kifele a biai erdőből a munkanap megérdemelt zárásaként. Péntek volt, napszállta, hőguta, két kilométer a parkolóig, kb. tíz a lábamban. Egy utolsó emelkedő, egy hosszú egyenes. Ritka pillanat, szemből érkezett egy futó, bevártam, hogy köszönjek neki. Akkor realizáltam, hogy teljesen pucér. Csak ennyit tudtam kinyögni fésűharmonika hangon:
- Azt hittem rosszul látok.
Azt felelte: - Így az igazi.

A döbbenettől csak álltam, az alakját, arcát a civilizációs gátlásaim elmosták, agyam nem akarta ezt látni, felfogni. Ideges nevetéssel indultam a kocsimig, de tudtam, hogy kis hahotácskákkal nem fedhető el a baj.
Öt perc sem telt bele az erdő szélén kétgyerekes kutyasétáltató családdal találkoztam, a parkolásnál meg nagy csapat kutyással, nők, férfiak vegyesen. Nemsokára befejezte az edzést a nordic walking csapat, csupa nő. Kis feleségemnek mesélem mit láttam, nem nevet, inkább elképed. Ha meséltem az esetet lányoknak, akkor kb ugyanez volt a reakció: Komoly? Úristen, ez durva. Van persze aki nevetett, mint én, de mindenki elgondolkodott. Nezumi szerint rendőrséghez, polgárőrséghez fordulni nem lenne túlzás, de persze még nem tettem meg, bizonytalan számomra kinek mi a hatóköre ebben az ügyben, de azért a polgárőr vezető telefonszáma már megvan.

Egy szabad gondolkodású hippi futó? A Réz-kanyonban meztelenül futó Caballo Blanco szelleme által áthatott terepmániás? Szatír? Szociopata?
Látható, hogy a helyszín nem egy elhagyott terület, ahol találkozásra az esély csekély.

Ti mit reagálnátok? 

Végül annyira tűrhetetlen és felháborító lett a hőségben futás, hogy hiába kellettek volna a hosszú
LSD-k, nem bírtam! Pedig van cél, megy a felkészülés... a hosszúk meg mégse! Felháborító, mert belerondít az én titkos kertembe, ahova a sok marhaság elől vonulok el, a futásba! És egyre rosszabb, megállíthatatlan.

Istenbizony mindent megpróbáltam: jeges hűtősál, vizes törölköző, vizes mez, folyamatos locsipocsi, vízivás, sónyalás, tempócsökkentés (hova???), utálatlegyőzés önszuggesztióval, havas tájat képzelek magam elé, de semmit se ér, szóval nincs mese, be kell vetni az atomot: fölkelek fél négykor! Aztán föl a hegyekbe meg az árnyas erdőkbe! Persze újabb Szénás-kiskörre, 31,2 km, majdnem 900 méter emelkedés, ötórás szintidő - na de nem fogom tudni abbahagyni, hazaszaladni félúton, hogy elegem van, mert csak egy utat tudok és Solymáron van a kocsi!

Utoljára, az első próbálkozáskor vittem magammal fél kiló kinyomtatott térképet, itinert, hájlájtolva, színre fújva, fóliázva, aztán csak beletettem két csúnya eltévedést és ki is futottam az öt órából nagyon. Pedig akkor délben se volt melegebb húsz foknál...

Akkor megfogadtam, soha több eltévedés, trekk az órán, a telefonon, bárhol, csak kövessen és szóljon, ha gáz van.

Okos garminom, mint kiderült, ilyet nem tud. Okostelefonom meg nem bír ennyit gps-szel, lemerül három óra alatt. Máshova töltöttem fel az útvonalat :) Okosfejbe :) megtanultam kívülről, jelzésváltásokkal, távolságokkal, irányokkal. Persze a három héttel ezelőtti első kör összes bénázása a fejemben volt még.

Hajnalban kelni egy sorscsapás, de negyed hatkor rajtolni a hűvös, néptelen utcákon, aztán hallgatni, ahogy ébred az erdő, csobog a patak, na az fenséges. A Jegenye-völgy előtt, a Nagyréten, a tisztás szélén láttam egy fehér vásznat. Négyen bivakoltak alatta, szépen becsomagolva. Na de mi van, ha jön a vérmókus? Vérdisznó, medve? 

Simán ment minden, a meredek most még meredekebbnek tűnt, már hétkor fönt jár a nap, de a fák között még tűrhető volt. Egyedül a Remeteszőlős-Nagy-Kopasz közti szakasz volt fura, ennyit mentem volna lefelé? Próbáltam megnyitni a neten a térképet, á, reménytelen... na ott lassultam is, kár érte!

Persze ott is volt az orrom előtt a 2. pont, aztán a kilátó, utána a zöld háromszög, amit csúnyán benéztem múltkor. Most nem tudott átverni! A másik félelmem az volt, amikor le kellett térni róla. Jelöletlen útra! Viszont írta a térkép, ott egy pad kilátással, le is fotóztam, oda tettem az elejére! Mondjuk akkora a pad, mint egy pomerániai törpepincs. Ez pedig a kilátás, béna szelfivel:

Ahogy megláttam Nagykovácsit, éreztem, hogy az út első felének összes lassulását be tudom hozni, hiába égetett a nap, felfutottam a Szénásra, na ott égetett csak igazán! 3. kód a helyén, emlékezetből, onnan meg már tényleg csak lezúdultam Solymárra! Váltások, kanyarok, emlékszem mindenre, mondjuk a végén az egy kilométer aszfalt már rohadt meleg volt, de láttam, meglesz ez! 66 röpke perccel jobb, mint az első kör :) El se estem, el se tévedtem, a meleg meg egyszer elmúlik :) 4:54:26 :) Sokkal jobb is lesz ez, a második fele 10 perccel volt gyorsabb, mint az első - ezt már a kedves szervező mondta, aki hozta az ezüstérmet, megint ragyog minden, hazafelé megint megálltam a Hüvi Center (én kérek elnézést) Costájában egy hatalmas lattéra, hogy még nagyobb legyen az öröm.

Akkor is végigmentem! Hosszabb lett, lassabb, de az enyém! És mivel tökegyedül estem neki, már tudom is az útvonalat! Ami pazar, úgyhogy gyertek, hajrá Szénás!

Ahogy elém jött a fácsén a Szénás-kör oldala, rögtön beleszerettem. Aztán a honlap! Finom, letisztult, követhető, mindent elmond. A körből meg van kicsi (31) és nagy (75). Ilyen kicsi kihívás nincs is! Plusz a közelben, félóra autózás csak. Valamint gyönyörű az érem :)

Tudtam, hogy egyedül vágok bele. Pedig félek egyedül az erdőben és a kör egyharmadán még sose jártam. De a többin igen :) ismerem a solymári Paprikás-patak völgyét meg az utat onnan Budaligetre. Meg a Szénást is.

Ha nagyon nyafogok, biztos találok valakit, de ez most az én harcom.

A weboldalon hülyebiztos szöveges és táblázatos itiner, ezer formátumban letölthető trekk - ja, én nem tudom letölteni!!! Se a garminra, se a telefonra! Mindig megkérem, hogy árulja el valaki, hogy kell, mert szerintem senki se úgy született, hogy tudja, de már nincs idő.

Megoldás: kinyomtatni az internetet igazi backdoor A4-esekre! A tuhu-ról! Kihúzni kompressziósszár-színű kiemelővel rajta a trekket! Mindig olyannal, amilyen jelzésen mennem kell!

A papírt becsomagolni műanyagba, belegyűrni a futóövbe, az itinert előre, a kifestett térképeket hátra, ilyenek lettek:

A terv: szombat hajnali hatkor indulás. Jó, pénteken este kilencig dolgoztam, és amikor szombaton fél hatkor ébresztett a telefon és hallottam, hogy ömlik az eső, hang nélkül visszaaludtam. Aztán dühöngés helyett egész nap memorizáltam az útvonalat. Utcanevek. Jelzésváltások. Meredek sombokrok.

Vasárnap fél hat, nincs mese, most elindulok. Egy szál top, sort, viszont hosszú zokni kullancs ellen :) na ez be is jött. Másfél liter víz, három só, három kubu (bocs, tigris, futáshoz túlzás a kupakod...), egy decathlonos Tudjukmi-szelet. Minden elfogyott hat óra alatt, csak ebből nem bírtam sokat tolni. Két falat hiányzik, darabonként negyedóra volt elnyammogni őket:

Hétkor már a solymári művház előtt álltam. A felkészülés szerves része volt, hogy rájöjjek, hogy kell QR-kódot olvasni. Addig ment, hogy letöltöm a telefonra a programot, mert az útvonalon kódokat kell leolvasni megadott pontokon. Oké, és ha leolvasom, akkor mi van? Végül megkérdeztem a Szénás-csoportban és minden világos lett. Nevezéskor kaptam egy visszaigazoló mailt, benne egy ötjegyű kódot. Ha leolvassa a telefon a QR-t, kapok egy url-t, oda benyitok, és kérik is a személyes kódomat. Ahogy beküldöm, jön a válasz! Na enélkül a tudás nélkül se vágtam volna neki amúgy.

Ahogy kiszálltam a kocsiból és nekiálltam a naptej-kullancsriasztó rítusnak, már rám is köszönt egy UTMB-jellegű futó. Egyszerre értünk  az ablakhoz, ahol a rajt és a cél QR-je van. De már ott is állt a szervező, Perl Gergely, nekem jó utat kívánt, a beérkező futónak meg gratulált. WTF? Most ért be? Reggel hétkor? Igen, mondta, este kilenckor indult és a nagy kört futotta. Bele se gondoltam. A sűrű sötét vadonban! Egyedül! Tíz órán át! Inkább elfutottam.

Ismerem az első hatost: a mesebeli sétány a Jegenye-völgyben, a Paprikás-patak mentél. Hidacskák, vízesés, Rózsika-forrás, homokdűnék... imádom.

Átfutottam Budaligetre, na ott vannak meredek utcák, de korán van és finom hűvös. Jön a Remete-hegy és amit nem ismertem, a meredek lejtő Remeteszőllős felé. Á, Sombokor után egész kellemes, csak egy helyen látom jobbnak a fenéken csúszást :) hát pont akkor jött arra egy terepfutó pár, messziről ordító rutinnal és UTH-mezben. Kicsit elvörösödtem ott fenéken csúszva. Kérdezték, Szénás-kör? Na akkor meg büszke voltam :)

Akkor is, amikor a patakátkelésnél utolértek és a fiú mondta, hogy hajrá Speedgoat! Legalább a cipőm celeb!

Második QR: Remeteszőlős! Magic works, Mr Dumbledore! Miután leolvastam és beadtam az ötjegyűt, kiírta, mennyi utat tettem meg és mennyi idő alatt! Aztán szembejött egy tavalyi UB-pólós futó, mondta, Szénás? Aha :) Van előttem egy lánycsapat vagy másfél kilométerrel. Akkor uccu neki, hátha jobbak ismerik az utat!

Innentől jönnek a pirosok, simán fölérek a Nagy-Kopaszra, kódvarázs megint hibátlan, tartom az időt, innen már csak lefelé! Ja, megígértem egy gyors szelfit!

A kilátóban még nem voltam, de idő nincs rá, meg amúgy is félek olyan magasban, uzsgyi lefelé a zöld háromszögön! Jelzésváltásokra jól felkészülök mindig, előtte térképolvasás, órasasolás, hol tartok, és mindig sikerült! Sokat segít a honlap, fotón mutatják a necces pontokat, köszi!

Keresem a háromszöget, sehol. Lefelé futok, széles az út, karnyújtásra tőlem elszalad egy őz, az út köveit fényvisszaverő festékkel is lefújták, tuti jó helyen járok... aztán amikor egy km-re jutok a kilátótól, ideges leszek (understatement, pánik van), sehol a zöld... telefon a szervezőnek, azonnal segít, forduljak vissza, ellenkező irányba megyek. És milyen jól látja, máris az orrom előtt egy piros háromszög meg egy zöld kereszt, azon jöttem, basszus. Visszafordultam, elértem a pontot, ahol utoljára láttam a zöld háromszöget. Térképcsomag elő. És rájöttem: meg kellett volna azt a bánatos papírt fordítani! Úgy már látom, hogy balra kellett volna mennem!

Sisakvirág-tanösvény, gyönyörű. És egyre népesebb :) kedvesen félreállt mindenki, a kilátóba tartottak, még tőlem kérdezték, jófelé-e :)

Már nincs sok eltévedés, csak ott, ahol vége a zöld háromszögnek. Ott a tanösvény táblája: Ön itt áll. Kösz, de merre menjen tovább Ön? Persze rossz felé. Aztán vissza. Tudom, most sokáig jelöletlen úton kell futni, hát nem vagyok nyugodt! De az ott már Nagykovácsi! Onnan meg tudom az utat, a Nagy-Szénásig ugyanaz, mint a Budai Trail!

Jön az örömfutás a Kutya-hegyre, közben egy nagy zakó, még a vállam is fáj, de legalább jó felé megyek! És amit nem lehet megszokni: a panoráma körös-körül! Csak hogy tudjam, milyen kicsi és jelentéktelen vagyok. Ezért jöttem amúgy :)

És már - szinte - csak lefelé! Persze az eltévedéskor elszállt a futóknak megadott ötórás szintidő, meg estem is, térképeket molyoltam, ez van, több futás, jobb móka :)

A Zsíros-hegyről már csak le kell csordogálni Solymárra, alig hiszem, itt vagyok! Ez már a Templom tér, de hol a manóba a művház? Két gótikus tini ül egy padon, elküldenek a művház felé. Úgy ötszáz méter után lesz gyanús, reggel erre jöttem be kocsival a faluba. Na, waze, nézzük, a maradék töltésből. Aha, vissza fél kilométert. Sebaj, csajok, én rohadt jól éreztem magam végig, ez a kis plusz már ajándék! És ahogy rápillant a telefonom a QR-ra, már ott is a szervező, kérdez, dumálunk, érem, ajándék, hipercuki, kézzel készült hűtőmágnes, ragyog a nap, megvan a Szénás! Gyertek, gyertek, én tuti jövök még! Már az utat is tudom!

Előző este: a felvétel sorrendjében kikészítettem a játszóruhát, betömtem mindent a hátizsákba, az ivós hátizsákot is, a rajt előtt már csak meg kell tölteni vízzel a ”hólyagot” és mellé gyömöszölni, ami fér, plusz naptejfújás, szuku, hajfonás és végtelen idegesség, hiába a sok barát meg ismerős, kellemes zsongás már egy órával a rajt előtt, reggel hatkor.Vasárnap reggel hétkor indult Mátrafüredről a móka azoknak, akik két 36,6 km-s körre neveztek, 3360 méter szinttel.Addig párszor megnéztem, igaz-e, hogy terepultrán nincs sor a lánymosdó előtt J. Hát nincs.

Még egy fotó a rajt előtt, Sört adni ér-csapat, harmadszor, No pasarán!-csapat hirtelen szeszélyből először, neki a kétkörös, 73 kilométeres, 12 órás Mátrának, benne többek között négyszer föl a Kékesre. Meg négyszer le.

Nem igazán értem, mit siet annyira mindenki már az első egy kilométeren, az aszfalton, senki nem tartalékol egy kicsit se? Emelkedőn meg ugye nem futunk, ahogy lépcsőn se!

Első szakasz: föl a kék háromszögön. Nem tudtam, hogy már itt minden eldől… Mentem már én ilyenen, nem várok tőle semmi kellemeset. Nade gyorsan kiderül, hogy ez nem egyszerű lakossági emelkedő, ez egy fal! Még baromi sziklás is! Kapaszkodom, de egyre lassabb vagyok, pedig hónapok óra erősítek, guggolás, kitörés, gumiszalag, hogy bírjam a mászást! Csak nem kapok levegőt! Sutty, oda a szintidő, na ettől féltem, nem érünk föl 75 perc alatt… hát ennyi volt. Még ránézek egy méteres horogkeresztre, amit egy sziklára fújt valami tahó…

Mondanám viccesen, hogy figyu, mindjárt belehúzok, de basszus ez most van belehúzva!

Aztán Róka Koma mondja, hogy nem baj. Ja? Akkor menjünk már végig! Nekem semmi kedvem visszafordulni, a csúcs után nem sokkal jön a rettegett Sombokor! Egy hónapja direkt ide utaztunk, hogy leosonjunk rajta! Megláttam akkor, majdnem sírva fakadtam, na én ezt neeem, hogy kerülök már megint ilyen képtelen helyzetbe! Csúszik a meredek oldalban a por, nem tudom hova tenni a lábamat, a kövek kigurulnak alóla, FÉLEK! Összetöröm magamat!

Azóta gyakorlom a leereszkedést. Titokban, egyedül az Anna-hegyen. Szóval ki nem hagynám, szintidő ide vagy oda. Ráadásul most még esett is egész héten, állítólag finoman tapad, sokkal jobb, mint a sunyi por.

Közben fölérünk, frissítőpont, nem állunk meg, még van fél kilométer a Sombiig, lehet tolni neki. Jó reggelt, köves az út, ki gondolta volna, már meg is van az első esésem,

És egyszer csak ott volt maga a Nagy Rémséges, amin én bátran levonulok! Persze csapatban!

Ezért húztam dögmeleg térdnadrágot, hátha fenéken kell lecsúszni, közben irigykedem a szoknyás futókra…

És csodaszépen leosontunk! El is kavartunk kicsit, “mert arra vitt a flow”, a keresztúton ellenőrzőpont, valahonnan még fotózták is, ahogy hóekében a lejtőnek fordultam!

Na, MEGAGRIP, kiderül, hogy marketingbullshit vagy-e! A megagriphez itthon meg kellett néznem a cipőm talpát. Direkt ide kértem a boltban, adjanak valamit a Sombokorra. Aztán egy héten át Challengernek hívtam, alig fértem a bőrömbe, úgy örültem, hogy végre vettem magamnak valamit!

Most látom, ez egy speedgoat. Majdnem bocsánatot kértem tőle! Végig tökéletes volt!

Mivel Róka Koma már bejárta az északi kört, tudtam, hogy jön az egybe 7 km futható erdei menyország le Parádsasvárig, sima, kemény erdei talajjal! És miután a nagy frász, a szintidő elszállt, lehet viccelni, mert beértek ám már a nyolckor induló egykörösök, de nagyon sürgős nekik!

“Utol kell érnem!” – kiáltotta egy szoknyás, és tényleg, elöl fut a fiú, ő utána. Dobáld meg valamivel! – tanácsolta a csapatkapitányom, nem mertem nevetni, akkor megint hasra esem.

Aztán még egy csomóan mentek így külön, ez lehet a szintidős taktika, sajnos nem nekem való. A parádi ponton belefutottunk 2up-os egykörös gyorslábúakba, meg-meg kérdezték, hogy hohó, két kört mentek, hogy a ***-ba? Mondom, dehogy, hármat.

De van, akit tényleg érdekel, hát mit mondtam volna, kicsúszott valahogy a számon, mint a csapat a szintidőből, hogy ki van fizetve, na. Jaaa, ilyen egyszerű?

Most mondtam volna el, hogy basszus tudom, tudom, ennyi – 9 – év futás után hogyne szedtem volna össze valami kis önismeretet! Persze évekig futottam ultrákat, csak eltört egy csontom két éve, és azóta nem jön vissza a tempó, hiába kergetem magamat. A hegyek se akarnak átengedni, na. Nem számít, mennyire szeretem őket.

És akkor jött ez a kis félreértés tavaly, hogy induljunk csapatban a 18-as Dupla Élményen. Naná, hogy rávágtam, persze! Egy év alatt annyi mindent lehet… erősödni, gyorsulni, ilyenek. Végül az se derült ki, kinek az ötlete volt, de ahogy közeledett a nevezés, láttam én, hogy kevés leszek ide.

Szépen el is mondtam jó párszor, hogy basszus, egy klasszis futó ne égesse már magát velem, keresek én olyat percek alatt, aki lazán végigmegy vele!

(Azt nem mondtam, hogy ennyi időt egyszerre soha nem futottam senkivel, nem tudom, mennyire vagyok kibírhatatlan a hőségtől, fáradtságtól, bogaraktól, csalántól, irigységtől, hát ja.)

De mondtam bármit, az lett, hogy megyünk. Akkor viszont mindent bele: vettem új MEGAGRIPes tereplépőt, gyümölcspürét, mágikus l-carnitint mojito ízben, edzettem, pihentem… és hülyére izgultam magam, százszor elképzeltem, hogy mégis sikerül! A-terv: 2 kör, szintidőben, B-terv: kicsúszva, C-terv: egy jó kör. Na így vágtam bele!

Nagy lelkiismeret-furdalásom nem volt, hogy elfoglalom más, arra érdemesebb futók helyét, ötven hely volt a duplán, 19 csapat nevezett. Nem akartam zavarni senkit.

 Megint eszement emelkedő jött Parádóhuta felé, gyorsan meg is előzött egy fiúpáros.

“Minden ponton levettek valamit magatokról?” – kérdezte Róka, mert a fiúkon fölül már csak hátizsák volt.

Parádóhuta előtt is volt egy csodásan futható rész, aztán a faluban érve: MÁLNA! Nem tudom, maradt-e az utánunk jövőknek…

Plusz három kék kút! Azért fut az ember sokat a hőségben, hogy élvezhesse, ha a nyomós kútból a nyakszirtjére ömlik a jeges víz, aztán végigszalad a gerincén…

Gabi-halálához (ez a neve, kész, totál szabálytalan) érve végre vigyorgok, szeva, Gabeszbá, itt már voltunk, innen egy ugrás a Kékes, emlékszem! Aha, csak akkor nem volt a lábunkban 25 km!

Beért egy lány arrafelé a Sötét-lápa előtt, annyit mondott, olyat szeretne futni, amitől sehol se fáj a feneke!

Futni? Itt? Tántorogni fölfelé!

Egyszer lejteni kezdett az út, ócska trükk, rögtön utána vissza is vágott, de gondoltam, uzsgyi, futás, durr, már lent is voltam megint.

Esküszöm, nem tudom, hogy értem a tetőre, de ott végleg felszabadultunk! Innentől csak lejt! Ezt Niki mondta a crew-ból, el is hittük, na annyira azért nem volt igaz, de nem baj.

Azt rég feladtam, hogy ami elveszett fölfelé, azt behozzuk lefelé, mert ebből lesz a zakó, volt is, most már mindkettőnknek!

Viszont megérkeztünk egy rétre, ami tele volt piros szamócával, kinek lett volna szíve ott hagyni? Még a többi futó kezébe is nyomtunk, finom izó, jobban megy tőle!

A köveken tipegés közben eszembe jut, hogy tényleg, hosszú lábúaknak külön kategória kellene, ez így nem ér!

Egy bércen kivágták a fákat, lélegzetelállító a kilátás, muszáj fotózni, gondoltam, addig én futok kicsit, az jól mutat majd :)

Fú, mennyien nem tudnak botozni! Rókának mintha fájna rájuk nézni! “Lejjebb fogd! Vedd le a kupakját, ami az aszfalttól védi!” De nem hallotta meg senki.

Nagyon melegszik közben, egyre lejjebb érünk, nem bírom a meleget! De most nem zavar! Hát nem behúztuk a kört? Nem? Úgy, hogy semmim se fáj? Végigvicceltük az egészet, óriási volt!

És már az aszfaltos kilométer jött, mondtam, figyu, na ez a lejtő! Ezen lehet futni!

Így is csodás beérni a célba! Oké, nem mehetünk ki a második körre, de pont jó volt!

Az ebéd közben megállapítottuk, hogy így azért menne ám még egy kör!

És ez is olyan jó, ez a levezetés, a zsongás a tornateremben, kóla, kávé, bulika, ebéd, csupa boldog, fáradt ember (kivéve egy, az a lány valamiért kiabál középen, hát ő tudja, elég tájidegen nekem).

Dögnehéz volt és gyönyörű! Sose jöttem volna magamtól, nagyon köszönöm!

Na ez lett a svungos csapatnévből No pasarán! Hát egyszer azért átengedett a hegy :) négyből kettő meglett!

 A kötelező kör: hibátlan szervezés, útjelölés, kedvesség, mennyei kaja, ez a terepfutás.hu, mivel sokat járok ide segíteni, mindig jólesik, ha megjegyzik.

Azóta is folyamatosan tervezgetek, lehet, hogy be kéne költözni az erdőbe és naponta gyakorolni?

(Fotók: terepfutás.hu, saját)

Idén tényleg minden rendben volt. Az első körben.

Van ez a nemfutóverseny, sokkal inkább önszívatás a Mátrában rendezvény, a 4up4down/2up2down (Dupla/Szimpla élmény), amikor egy 35 km-es körön kétszer kell feljutni a csúcsra, és ebből lehet menni kettőt is. Párban kell haladni, szóval, ha anyázni támad kedve az embernek valamelyik felfele mászás vagy lefele csúszás során, azt biztosan hallja valaki. Idén harmadszor veszek részt Zolival a 4en (Duplán), és idén harmadszor sem lett dögcédulám (Neki sem). Először végigmentünk, de egy órával a szintidő után fejeztük be a második kört. Tavaly eleve hátrányból indultunk, mert sérült volt a derekam. Idén viszont azt a pár plusz kilót leszámítva teljesen rendben voltunk. Vagyis félig. A felének a feléig. Szóval a két emberből az egyik teljesen a másik félig. Bonyolult dolog a matematika, de szerencsére a futás közhelyszerűen egyszerű tud lenni: amennyit edzel, annyira leszel erős; amennyit beleteszel, annyit tudsz kivenni belőle. És ezen még az olyan szabópéteres motivációs gondolatok sem segítenek, hogy ha elhiszem, megcsinálom. Én komolyan elhittem, jelentem, csak a lábaim nem. Van ez így.

Itt még vigyorgunk

Egyébként minden szuper ezzel a terepfutásos rendezvénnyel is: flottul megy az adminisztráció, jó a pálya jelölés (az, hogy az ilyen balfékek, mint én mégis el tudnak menni rossz irányba, igazán nem a szalagozás hibája, ami sűrű, és jól látható, csak hát fent van a fán/bokron, így amikor én megbabonázva bámulom a földet, hogy el ne bukjak egy kiálló valamiben, mert amint nem koncentrálok átváltok egy nekem kényelmesebb, lábat kevésbé emelős futómozgásra, igazán nem a szervezők hibája), a frissítő pontok személyzete és kínálata is pazar, és nem utolsó sorban a lényeg: a Mátra, ami gyönyörű. Hol sziklás-mohás a táj magas hosszú fákkal, hol sűrű és sötét. Itt egy kis tó a fák között, amott pedig tisztás, ahonnan gyönyörű a kilátás. És amikor felérsz 1014 méterre, és felnézel, sehol egy felhő: az ég is olyan Kékes.

Nade vissza a valóságba: az első kör első felében szépen mentünk a bollyal, séta-futás kombóval, 7,5 km-en keresztül, fel a csúcsra. Az első szintidőn belül szépen felértünk, csináltunk egy szelfit, töltöttünk kicsit a frissítőn, és már indultunk is lefele. Jó erőben, vidáman, majdnem dalolva. A Sombokor szépen csúszható volt, fától-fáig kiválóan lehet közlekedni. Utána kellemesen futható rész, majd megint egy kis mászás, és ismét Kékes-tető. Itt én vásárolgattam némi szuvenírt otthonra, közben a Zoli morcosan várt a szelfi-ponton, hogy lőhessük a következő képet. Meg is csináltuk, és már csak 9 km lefelé volt hátra az első körből.

Ne a nyelvemet nézzétek!

Második

Ez az ereszkedés nekem nagyon rosszul ment. Féltem, hogy elesek valami kőben, így tök lassan haladtam, Zoli valami 10 perccel korábban ért Mátraházára, mint én. Mondjuk itt volt az eltévelyedésem is, nem tudom, hogy egy nyíl egyenes úton miért fordultam balra. Mindenesetre feltűnt, hogy nem jó fele megyek viszonylag hamar, és visszatértem a helyes útra, ahogy annó a szüleim tanították. Elindultunk a második körre, 13 perccel a hat órás szintidő előtt, de azért ez így is neccesnek látszott, mert már az első körben megfutott kisebb dombokon is gyaloglásra váltottunk. Végül nekem fogyott el az erőm: nem volt dráma, egyszer csak nem tudtak a lábaim futni, mintha elfogyott volna az energia. Lemerült az elem. Kifogyott a benzin. Megpróbáltam még egy energia szeletet betolni, de kis gyaloglás után tisztán látszott, hogy ebből most egy ideig nem lesz futás, és akkor meg nagyon kicsúszunk a szintidőből. Öt kilométerrel a mátraházi depó után tehát visszafordultunk, és túra üzemmódban, beszélgetve, fotózva a természetet visszasétáltunk az erdészeti iskolába. Ennyi sikerült most: 6 óra 44 perc, és 40 km. Megint én voltam a gyenge, a tavalyi hátfájásom után idén csak szimplán kevés voltam edzettségileg. Úgy tűnik, hogy hiába futok darabszámra eleget, ha szinte sosem megyek 10 km fölé, akkor ennyit tudok megtenni. Szóval mostantól jönnek az egyre hosszabb futások. Jó lesz. Szeretek futni.

A Mátrába pedig visszanézünk jövőre is, most már addig csináljuk, amíg meg nem fordítjuk az eredményt, ami jelenleg: Mátra-Sört adni ér: 3-0.