A blog kartársaiból hárman mentünk VTM-re, meg is beszéltük, hogy akkor ezt a blogbejegyzést a jelen nem lévő Keratominak kéne megírnia, csak hogy igazán hűek legyünk a blog szellemiségéhez. Sosem lesz közös fotó négyünkről...
Készítettek vagy harmincan beszámolót a VTM-ről, szóval így egy hét távlatából olyan sok izgalmas dolgot nem tudok írni, nyilván tök jó idő volt, elmaradt az eső, meg a szél, tök jó volt a szervezés, de minden terepfutás.hu verseny ilyen, az erdő még nem zöldül, de attól még szép, a VTM útvonala pedig minden másik terepfutás.hu pályánál könnyebben futható.
Az érdi csapat nagy számban vett részt a versenyen, még le is maradtak páran a közös képről, amit eredetileg a toitoi WC-k és a kiállós piszoárok elé terveztem, nem a rajtkapuhoz.
Egy hónapja azzal paráztattam/motiváltam magam erre az 50 km-re, hogy 5 órán belüli teljesítést szeretnék, ami nem tűnik olyan erősnek, ha figyelembe vesszük, hogy Kiss Miki nyerte már meg 3:39-el. Ő 20 év terepfutás után kimegy az erdőbe futni telefon nélkül, ahol aztán vmi seggfej megpróbálja lefújni gázsprével (a szél visszafújja rá), megpróbálja leütni egy vascsővel (elveszi tőle, és megcsapkodja vele), aztán a rendőrség picit kering az erdőbe, majd egy hét múlva elkapják a seggfejet.
Szóval az öt órához igencsak futni kell, minden lehetséges helyen, igen nagy tempóban, hogy átlagban kijöjjön az a hatperces. 4:20 és 8:40 között jöttem-mentem, a szokásos vitatigrist eszegettem, ittam a zsákból a vizem, nem nagyon büféztem egyik ponton sem. Délben megéheztem, hiányzott az ebéd utáni kávém. Mélypont, kornyadás, ha lenne az erdőben egy nagy piros "LEMONDOM AZ UTH 112 KM-T" gomb, most megnyomnám, hiszen az kétszer ennyi, hogy a francba bírnám.
A mélypontról tudni kell, hogy csak arról szól, hogy kifogy a cukor és még nem ég a zsír, egyszerű energetikai probléma, át kell vészelni, ki kell várni, amikor túl vagy rajta megint jó lesz minden. Pl, az utolsó 5 km lejtőjén már nincs gond, főleg mikor utolérem érdi futótársam, Nórit a 40-es távja végén, és mondja, hogy na, úgy látom meglesz az az öt óra mindkettőnknek. Egész verseny alatt egyszer sem néztem az órán az időmet, csak pulzust figyeltem, az meg néha baromságokat mutatott, nullát, vagy 220-at, így csak felerészben hittem neki, mikor a tempós részeken a nekem megfelelő 150-160 közötti értéket láttam. Ki kellett volna mosni rendesen a pántot előtte.
A végén arra gondoltam, amit Simonyi Balázs írt, hogy az ultrái végét mindig megnyomja kicsit, mert hihetetlennek tűnik, de tényleg van ilyenkor még tartalék energiánk, mert a testünk okos, nem hagyja teljesen kifingatni magát, inkább folyamatosan azzal bombáz a mérőmókus, hogy hú-de-elegem-van, mikor még messze szó sincs erről. Szóval tőlem szokatlan módon kihajtottam magam, a piros zónába toltam, ahol csak lehetett, a célba érés után vagy öt percig csak ültem egy sörpadon és azt hajtogattam: most nagyon elfáradtam. Közben meg nem fájt semmim, nem voltam eléhezve, nem vesztettem körmöt, nem dörzsölt ki semmi (ja de, az a rohadt össze-vissza működő mellkaspánt megint egy négyzetet égetett a szegycsontomra), nem ért utol Lemúr Miki, és idén se pisilni, se kakilni nem kellett megállnom.
4:51, 28. hely, jó volt. Nagyon szép az érem!
Nezumi, neked milyen volt? Elhitték otthon, hogy erdőben futottál így, hogy össze sem saraztad magad? :)
Ja Lemúr Miki ment 5:12-t alig-alig edzésből, ami jobb, mint az én korábbi legjobb időm, mégis azt írta a végén, hogy "#sohatöbbet".
Nezumi:
Olyan kevés rossz volt, hogy azzal kezdem: kétszer kibomlott a cipőfűzőm, arra nagyon dühös voltam :( zavart, hogy elcsúszkált a cipő nyelve, hogy nem volt kamáslim és telement a cipőm... vérzett is a bokám. de ennyi volt az összes rossz. Kamásli nélkül soha, a gyorskecske nevű cipőmnek meg levarrom a nyelvét, ha nem marad nyugton.
Talán még annyi rossz volt a rajt előtt, hogy vagy tízen rámszóltak, hogy csak maraton? Hát valahol nagy a baj, ha a maraton az “csak” :) nehogymár a futásban legyen olyan, hogy csak!
El is mentem melegíteni!
Minden más tökéltes volt, az idő se hideg, se meleg, se napos, se borult, a végén erőlködött az eső, de most nem jött neki össze. Az volt a terv, hogy futok egy utolsó hosszút a Balaton Szupermaraton (BSZM) előtt. Ugye, azért tudtam elmenni a VTM-re, mert évek óta először nem egyszerre rendezik őket, hála ezért mindenkinek! Plusz közben kiderült, hogy jövőre sem lesznek egyszerre, viszont akkor a BSZM lesz az utolsó baromi hosszú a VTM előtt!
Az volt a terv, hogy sérülés nélkül végigmegyek, ahol tudok, futok, csak beérek a maratoni távon 5 óra alatt (B terv: 5:15, C: 5:30).
Mint nyilvánvaló, a menők emlékezetből lenyomnak egy BSZM-et (négy nap, 196 km a Balaton körül), és ugyan nekem is megvolt már háromszor, de én a gyengék fegyveréhez nyúltam, a jó öreg rendszeres edzéshez, a BSI 30 hetes edzéstervével - közben egy mocsok kis rotátorizom-sérüléssel is birkóztam. Az volt a kérdés, hogy fel tudok-e készülni a 196 km-re úgy, hogy közben azért padlógázzal nem lehet tolni, viszont muszáj mindennap erősíteni-nyújtani (nyugodtan hívhatja gyógytornának, aki akarja, a Moove-ban kaptam a diagnózist meg a gyakorlatokat).
Tudtam, hogy hülyebiztos a szalagozás, mint mindig, meg itiner is lesz nálam, azért én szokás szerint bemagoltam a jelzéseket, jelzésválásokat, szinteket, kanyarokat... hány km után jön az ellenőrzőpont... erre minden húzós részen irányítók álltak :)
Rögtön az elején: milyen már, amikor futócelebek küldik be az embert az erdőbe?
Utoljára 2012-ben futottam a VTM-en, életen első terep-félmaratonját. Mesés volt. Ilyen:
Viszont akkor nem jártam a Mária-szurdokban! Félelmetes és gyönyörű! Jól teletobálták fatörzsekkel, nem nagyon volt idő gyönyörködni :)
Mivel én nem a csúcsdöntésre mentem, ahol tudtam, dumáltam, boldogan válaszoltam az olyan kérdésekre, hogy mekkora is a táv és milyen messze a frissitő :)
Tudtam, hogy jól megyek, időben vagyok, figyeltem, fáj-e a csípőizom... és most egy teljes héttel, némi izomlázzal és további ötven kilométerrel később végre le merem írni, hogy négy hónap erősítés és folyamatos edzés után egy hegyi maratont meg se érzett a rotátorizom :)
Persze kétség maradt: majd a BSZM-en két nap után is ilyen jó lesz? Vagy csak az volt, hogy nem az aszfalthoz csapkodtam oda a lábamat, hanem a puha erdei talajhoz? Vagy hogy volt benne pár kilométer mászás? Kiderül...
De egyelőre csodálatos érzés!
13 km-től félóránként kajáltam, amit az asztalról fölszedtem, tudományosan izotóniás savanyú uborkát, sajt, tuctucot, jóreggelt-kekszet. A csokit továbbra se tudom, hogy lehet futás közben megenni... megint megpróbáltam, na majd az őzek föllegelik.
7 óra volt a szintidő, 5:15:42 alatt beértem, ragyogott körülöttem minden...
Az öltözőben öröm volt látni, hogy minden körmöm megvan, nem erre számítottam :) jó, hát szerdára az egyik meggondolta magát! De nem ez volt a vicces. Hanem hogy még a bokám körül se lettem poros! Se sár, se por, nem csúszkáltam havon, nem ázott át a lépő, egyszer se estem hasra! Fenékre se!
Egy dolog viszont eldőlt: a remek Nathan ivós hátizsáknak ez volt az utolsó útja. Vége. Hónapok óta kerestem a neten az utódját, meglett, elmentem fölpróbálni, bele is szerettem, de á, minek az nekem... ja, mert a másikból elszállt a lélek. Elszakadt hátul két helyen. A telefon kinőtte az egyszem zárható zsebét. A két pici elülső zsebbe alig fér valami, a hátsó nagyhoz én nem férek, csak vetkőzéssel :( és az is igaz, hogy imádtam a háti ivózsákból inni nyolc éven át, de elegem van abból, hogy kétévente tuti kilyukad a szelep és ömlik a lé a hasamra. Persze a hátsó szelepnek is annyi, akkor meg a fenekemre folyik, és másodszor nem cserélek hidrapakkot, inkább jön ő!
Egy új világ!
Már megvan, teszt hamarosan :)
Utolsó kommentek