Mostanában terepezek néha, talán azért, mert egy ideje megszerettem az őszt, amikor nincs eső, köd, hideg, és még nem sötétedik be 4 órakor, akkor egészen jól érzi magát az ember ősszel, futni pedig remekül lehet, végre lehűlt az idő. Meg ugye itt volt a hétvégi célverseny-féle, az Intersport Terepfutás és Túra hosszú távja, 29,3 kiri alatt 940 méter szint, Békásmegyertől Csobánkáig, meg vissza, laza. Az egészben az a legjobb, hogy túra is van, vagyis kis feleségem most nem logisztikai menedzserként, hanem a nordic walkingos társaival versenyzőként vehetett részt az eseményen, egyből a középtávon, 20 km/600 méter szint.
Szóval egy ilyen versenyre nem csak az érdi dombokkal kéne készülni gondoltam, hanem megyek egy kicsit erdőn-mezőn-szarmata mészkőbe bevágódott karsztos aszóvölgyön keresztül Biatorbágy irányába, a kedvenc Budai-hegység turistatérképem szerint van erre jelölt útvonal, meg rengeteget kószáltam erre tesómmal kölyökkoromban, szóval eltévedni nem lehet, csak maximum kicsit többet futni, mint azt eredetileg terveztem.
Így is lett, két terepedzésből kétszer mentem rossz útra, mondjuk nem is küzdöttem különösebben, GPS-el, meg itinerrel, csak mentem amerre gondoltam, hogy kéne menni, futottam, ahogy jól esik, dombokon hátratett kézzel és nagy levegővel sétálva, pulzust nyugtatva, vagy a nordic botokkal gyakorlatozva.
Érdekes, hogy gyerekkorom óta összement a táj, Parkvárosból alig 25 perc futással eljutottam a Gomba-szikláig (térkép szerint Nyakas-kő), ahol régen egész nap elkommandóztunk, igaz akkor a közeli barlangokat, bányajáratokat alaposan átnéztük, nem csak elsuhantam mellettük.
Jut eszembe a barátaimtól szülinapomra kaptam egy iszonyatosan jó Kalenji terepfutó hátizsákot, víztartály, ezer zseb, nagyon menő kinézet, legszívesebben minden futáshoz felvenném, de ugye ez legtöbbször nem feltétlenül szükséges, belátom. :) Elsőre megszoktam, nem szorít, nem dörzsöl, mintha rajtam sem lenne, azt mégis jön a púpból két liter innivaló, amikor csak akarom, a zsebekbe meg egész falka vitatigrist lehet elrejteni, és van rajta _jelzősíp_ is! :)
 |
 |
A terep mellett ment a sok LSD futás, szerdánként futóiskolázunk a futónagykövetes csoporttal (Szerintem ez nagyon fontos és hasznos, főleg azoknak, akik korábban nem sportoltak, és most alakul a mozgáskoordinációjuk, egyben szórakoztató változatosság a sima futások mellet.), meg lógtam egy hetet betegség miatt, de mégis teljesnek éreztem a felkészülést. Többen kérdeztek tőlem célidőt, amit a pályát nem ismerve nem tudtam mondani, de 3 és 5 óra közés saccoltam. :)
A versenyen a legjobb rész az volt, amikor kis feleségemmel kézenfogva rajtolhattam el (futók közé neveztem, hogy kapjon technikai pólót… :) ), aztán persze szétváltunk, de így is nagy élmény, végig vigyorogtam. :)
A terepversenyek egyik alapeleme, hogy néhányszor elbizonytalanodik az ember, hogy merre is kellene menni, de igazán akkor lesz muris a dolog, amikor egy meredek lépcsőn hatvan futó fordul vissza, majd megy inkább mégis tovább, hogy aztán elbizonytalanodva zurükkoljon, végül az első útirányt helyesnek gondolva folytatja a kaptatás felfele. A korábban élen haladók szívták meg, ők valami hosszabb utat találhattak, mert a két perccel előttem rajtoló gepárdmozgású profi akkor ért utol, amikor már óvatosan lefele verettünk a kezdődomb túloldalán. Gondolom ilyenkor tiszta ideg az ember, én a tété nélküliség nyugalmával engedtem el a gyorsabbakat.
A táv első 8 kilométere gyakorlatilag hegymenet és emelkedő váltakozása volt, ha nem láttam egy meredek tetejét, vagy úgy ítéltem meg, hogy túl hevesen emelkedik, akkor minden további nélkül sétára váltottam, semmi szükségem nem volt 190-es pulzusra és bezsibbadt combokra, inkább azt játszottam, hogy a domb tetején legyen alacsonyabb a pulzusom, mint az alján volt, vagyis gyakorlatilag pihentem ezeken a szakaszokon. Kicsit olyan érzés volt, mint résztávozni, elég jól ment, a sík részeken és a lefeléken rendre visszaelőztem azokat akik a dombon levertek, nem mondom, hogy összességében gyorsabban haladtam, mint az ügyes hegymenők, de kimaradt a kínlódás és az elszállt szívritmus, ami magabiztossággal töltött el, ráadásul a rohadt sok mészkősziklát is könnyebb volt átugrani így, hogy nem transzformálódtak betonná a csülkeim, utóbb néhányan mondták, hogy elég veszélyesen csapattam lefele, én teljesen biztonságban éreztem magam, még csak meg sem botlottam. A nordic walking botok azonban hiányoztak, kis feleségem ugye éppen használta azokat amiket kölcsön szoktam tőle kérni, az edzőjüktől meg elfelejtettem lízingelni egyet.
Himi-hamar leértem a Kevélyekről, megkerültem Csobánkát, visszamásztam a Kevélyekhez, aztán megnéztem az egri várat, ami szerencsére nem azt jelentette, hogy tettem egy 150 kilométeres kitérőt, hanem, hogy itt forgatták a filmet annak idején.
“- Mi a helyzet?” kérdeztem az egrivár pontőreit, mire az egyik tábortűz mellett ülő sokat mondóan megemelte a vállát, a nyárson piruló szép darab szalonnára mutatott, és azt mondta “- Dolgozunk.”
Innen már nagy dombot nem kellett megmásznunk, nem is hagyott ott már senki, bár egy sráccal többször megelőztük egymást, ő jobban nyomta az emelkedőket, én szedtem a lábaimat a lejtőkön, végül valahol a cél előtt 2 kirivel elmaradt az utolsó nagy ereszkedéseknél, ahol már aszfaltos utcákon roptuk, én pedig a hasonló érdi pályákhoz szokva felvettem a lendületes-tempós, már-már résztávos iramomat.
Ilyenkor mindig tud még egy utolsó viccet eljátszani az ember, amikor a tempóváltásól begörcsöl a lába, és korábban menőzve megelőzöttek úgy mennek el mellette, hogy még rúgnak is rá egy kis port kacagva, de szerencsére nem történt ilyesmi, őszinte vigyorral érhettem a célba, ahol már várt a zsíroskenyér lilahagymával és a forró tea, az egészet ezért csináltam, mostmár bevallom.
Később kicsit lemaradtam a feleségemék nordic walkingos befutójáról, mert az endomondó azt mondta még két kilométerre vannak, sose higgy ezeknek a cuccoknak, szégyenlem is magam. A nordic walking techikával nettó 3 óra 50 perc alatt teljesítették a 18,3 kirit, a legtöbbször a kényelmes és a lendületes haladás határán. Érdekes, hogy nem a lejtőn, hanem a majdnem sík, csak enyhén emelkedő szakaszon voltak leggyorsabbak, 15-20 perccel tudtak volna jobbat menni, de ők is inkább jól esően mentek, minthogy átváltsanak teljesítmény hajszolásba.
Én a magam részéről nem hagytam ebben a pályában időt, talán kicsit túlöltöztem, rövidnadrág + kompressziós szár kombóban sem fagyott volna le semmim, de így sem spriccelt rólam az izzadtság, bár a hátizsák mellkashámjába tett itinerem teljesen szétázott. Az emelkedőkön jól jöttek volna a nw botok, de az elején a tumultusnál aggódtam volna a többi futó testi épségéért, bazi hegyes cuccok azok.
Hova menjek legközelebb terepversenyre?
A rajt előtti hétig azt hittem, hogy ez a 3. Vulkán futás lesz, csak fura a tipója a szövegnek, de ahogy a helyszínen fotózott zseniális útvonalrajz is mutatja, itt valóban három darab vulkánt kerültünk meg, biztos az előttem ülő korpáit számoltam földrajzórán, de nem is emlékeztem, hogy van egyáltalán ennyi vulkán Magyarországon. Azt ott meg kiderült, hogy van több is. Vulkánok földje.
Vasárnap visszamentünk a Csobáncra a nordic walking csapattal.
A tetejéről elég szép a kilátás, a tavaszi Káli futónapon 
A Pléh Krisztusnál jobbra, így szólt az itiner.
így aztán nincs mit veszteni alapon előrébb toltam a gázkart, és igen lendületes futással beértem a kollegát, majd könnyedén el is léptem mellette. Jól gondoltam, már egy kilométer sem volt hátra a pályából, a végén vigyorogva, gyerekekkel pacsizva értem be, pont akkor, amikor az érdi nordic walking különítmény is diadalmasan áthaladt a célvonalon. Én harmadik lettem, ők pedig mind a tízen holtversenyben elsők. :)
Itt jól látszik milyen szint van a pályában, 
Ördögvilla. :)
Utolsó kommentek