Hosszútáv blog

A Szentendre Trail nevezést karácsonyra kaptam érdi futócsoportunktól, nagyon örültem neki, bár először megijedtem, hátha a 115 kilométeres hosszútávra neveztek be, de szerencsére a teljesíthető 54 km-es középtáv volt a meglepetés. Huhh, azt a megkönnyebbülést...! :)
Na szóval a versenyre nagyon meleg időt jósoltak, fejben rá kellett készülni, hogy nem, nem, NEM futjuk meg az elejét. Nézegettem a szintrajzot is, felét bejártuk Zsolttal, nagy meglepetések nem voltak, csak a Vörös-kő után kellett tudatosítani, hogy lesz még egy ugyanolyan nagy mászás. Onnan meg már végig lejtő, könnyű préda.

Rajt előtt én szeretek bőőőven odaérni, most is így volt, 8:30-kor már leparkoltunk Zsolttal és kis feleségemmel a rajtközponttól 10 percre, becaplattunk, majd megkezdtük a szokásos procedúrát, az amúgy 100%-osan összekészített cuccok rendszerbe állítását, vagyis még átraksz ilyenkor egy zselét innen oda, feltöltöd a zsákot, majd realizálod, hogy klóros és meleg a víz, bekened még egyszer ott lent, majd karod, tarkód, arcod bevonod vastagon napkrémmel (minimum 30 faktor), nézed a többi indulót, barátkozol kicsit a versenyhaverokkal, megeszel egy utolsó szilárd ételt. Árnyékban is izzadsz. Pisilsz. Reggel óta megittál egy liter vizet, mégis sötétsárga a pisi. Jó móka lesz.

A kötelező felszerelést ellenőrizték, azok nélkül nem lehetett belépni a rajtzónába. Az esőkabát kötelezőségét sokan megkérdőjelezték, de tudjuk, hogy Csanya nem olyan, aki három nappal a rajt előtt átírja a másfél éve kint lévő kiírást csak azért, mert véletlenül éppen 30ºC van. Összetekerve, összegumizva szépen elfért a táska alján a kis széldzsekim, mondjuk nem volt egyszerű megmutatni a föléje gyűrt többi holmi miatt, de megoldottuk.

Tök jó helyen volt a rajt, a Duna-parthoz közel az óvárosban, keskeny és gonosz kis macskakövekkel borított utcákon, turistacsapda boltok és kávézók között. Kétszáznegyvenegy tarka ruhás, zsákos bolond sorakozott fel izgatottan, szerintem marha jól nézhettünk ki, remélem lesz drónos felvétel, az tök menő, amikor fentről mutatják, ahogy az embertömeg kezd emberkígyóvá alakulni. Beálltam a kígyó közepére, nem siettem, néztem a pulzust és már az elején gond nélkül sétáltam a napnak kitett murvás emelkedőkön felvont szemöldökkel nézve azokat, akik tempósan futnak a forróságban a valószínűsíthető a végzetük felé. 

Piliszentlászlóig emelkedtünk majdnem 500 métert, a checkpoint system szerint 128. helyen, vagyis bőven a mezőny fele mögött értem el az első 15 km végére, majdnem két óra alatt. Az nem túl acélos, de bakker van még vagy öt óra futás. Mivel a tevepúpom félig volt, kajám is akadt bőven, meg sem álltam a frissítőponton, ahol akkora sor volt, mintha zsaruknak fánkot osztanának. Ott szurkolt régi ultrafutó barátom Erika és a férje Kálmán, utóbbitól kaptam egy kulacsot frissen kékkútból eresztett jéghideg vízzel, amit kb. két nagy korttyal el is tüntettem, örök hála érte! :)
Jött majdnem 8 km leejtő, itt mentem bátran, fékezéssel pont ugyanannyi erő menne el, mint a haladással, szóval nincs miért tötymörögni. Volt vagy hat patakátkelés, minden másodiknál megmerítettem a sapkám a hideg vízben, tök jól jött, próbáltam nem gondolni arra, hogy vaddisznók és túrázók tuti belepisilnek. Egyszer csak haladt visszafelé Zsolt, valahol elhagyta a telefonját, azt kereste. Szopó. :/ Plusz kilométerek, meg úgy továbbmenni, hogy a kötelező felszerelés hiánya miatt ki is zárhatnak, nem egy könnyű teher fejben...
Mentem lefelé bátran, a terepfutó mondás szerint ugye arra a szar is gurul, de szerintem csak a kemény. Visegrádi Duna-part közelében lévő pontra be is értem 88. helyen, ráadásul itt sem kellett sorbanállnom a vízért, mert két sarokkal korábban kékkútból megtöltöttem a zsákot amennyire tudtam. Jött a mászás a fellegvárig, ilyenkor praktikus kicsit lassítani és enni-inni, káliumot, magnéziumot fogyasztani, mert alacsonyabb pulzusnál ezek még felszívódnak, viszont ha futni akarnád ezt az emelkedőt csak az érnéd el hogy besavasodott combokkal érsz fel, és még féltávnál sem vagy, és még az 1800+ szintemelkedés fele sem volt meg... 

A várnál volt kút, félrelöktem a turistákat (bár lehet, hogy az alakuló szagom lökte félre őket), sapkamártás, kulacstöltés, lefetyelés, tovább. Úgy emlékeztem, hogy a következő pontig, a Pap-rétig van egy kis emelkedő, aztán meg jól futható lejtő következik, és arra is figyelmeztettek, hogy ott mindenképp töltsem magam fullra, mert a leghosszabb, legszintesebb, legforróbb szakasz következik utána a Skanzenig. Haladtam is vidáman, összefutottam egy hosszútávon induló (115km@4200+, éjfélkor rajtoltak. Durva.) régi futótársammal, annyira megörültem neki, hogy kicsit idétlenkedtem, meg is lett az eredménye, jól elnyaltam, a jobb kezemen az összes ujjam fájdalmasan furcsa szögben hajlott hátra, amikor megpróbáltam felfogni az esést. A mutatóujjamról lejött jó mélyen húsig a bőr, de csak megvontam a vállam, visszadugtam a kiálló csontvéget és futottam tovább. Na jó, törés az nem volt! :D Csak lenyaltam a vért és koszt, ez tűnt a legjobb megoldásnak, az alkoholos kézfertőtlenítőm semmi pénzért nem borítottam volna rá.

Nem lett komolyabb bajom, mehettem tovább, tempós lejtő vitt a a kék jelzésen a Pap-rétig. A részidő táblázat alapján 59. helyen értem oda, az tök jó (persze ezt csak most utólag nézegetem az eredménylistában, ott nem tudtam, nem is számított volna), utána már tartottam ezt a pozíciómat a végéig.
Pap-rét = kánaán. Jeges kóla, jég + hideg víz a zsákba. Jég a sapkába. Jég a pólóba. Már szinte fáztam. Az esésnél kidurrant az egyik vitatigrisem, ezt sikerült szépen magamra kennem. Nyakon öntöttek, csurgott rólam a víz. A sapkám hülyén állt a beletukmált jégtől. Éreztem, hogy marha kriplin nézhetek ki, szóval természetesen kértem egy sztárfotót az egyik pontőrtől. Óvatosan nézzétek! Volt ennek egy ijesztőbb verziója is, ahol még szenvedős arcot is vágok, azt sikerült elküldenem kis feleségemnek, nem szándékosan a szívbajt hozva rá, mert az epres vitatigris eléggé úgy néz ki, mintha vérezne az ember.

Szóval Pap-réttől felfrissülve, feltöltekezve indultam tovább 4 óra 15 perc után. Hátra volt még 20km és 1000+ szint, vagyis durván 3 óra futás... (Ha terepen a távhoz hozzáadod a szint tízszeresét, akkor megkapod azt a távot amit síkon, aszfalton jelentene. Így az ottani tempóval egészen jól lehet kalkulálni teljesítési időt. Pl itt most a 20 km + 1000 szint = 30 km, az hat perces tempóval három óra.)
Volt egy csodaszép kanyargó lejtőnk, de tudjuk, hogy ez csak azt jelenti: később fel is kell majd mászni. A Vörös-kőhöz vezet fel a sárga pötty jelzés, itt nemhogy futni, mászni is alig lehet. Mondtam a pontőröknek az emelkedő tövében, hogy a távolból mintha Csanya nevetését hallanám...

A két bottal tök jól elvoltam, nekik köszönhetően nem csak a lábamban, hanem a karjaimban is lesz izomláz. Visegrád óta előzgettük egymást egy Zsófi nevű lánnyal, az emelkedő remek lehetőséget adott arra, hogy szóba elegyedjünk, szerintem összesen 8-10 mondat is elhangzott, ebből háromszor legalább a "Basszus...!" vitte a prímet. Jó ütemben széthullás nélkül felértünk, pont akkor kezdtünk futni megint, amikor egy fotós rejtőzött a bokorban, micsoda mázli. Nekem ugye muszáj a Vörös-kő rókás festésénél egy képet csinálnom, de nem szelfit, isten ments, még Rezsiszilárd is jobban néz ki majdnem mint én akkor, remélem a hivatalos fotós képén valamennyire vállalható leszek.

És akkor nemsokára jött még egy ugyanilyen emelkedő, csak előtte le kellett kacskaringózni egy csúszós, ágas egyemberes ösvényen vagy száz méter szintet. 
Beértem megint Zsófit, és jöhetett a beszélgetés felfele. A férje az edzője, de csak két éve fut. Itt egy kicsit megakadtam, hiszen szemlátomást jobb erőben volt pillanatnyilag, mint én, pedig ugye én 14 éves korom óta futogatok.... Mondom azért egy kis profi sportolói múltad csak van, vagy ilyesmi? Hát volt hosszútávú bringázás, de a három gyerek után átváltott a futásra. Pfff kész lettem. Kicsit le is maradtam, pisilhetnékre fogtam.
A Skanzen nagyon nehezen jött el, pedig tényleg végig futható lejtő volt már csak hátra addig. Ha a Scott Jurektől vett elemzéssel módszeresen végigvettem, hogy mi-hol fáj, csekkoltam külön-külön a testrészeim, vagy a szív-tüdő állapotát, a szomjúságot, akkor önmagában egyik összetevő sem volt vészes. Láb nehéz, de nem görcsöl. Váll fáj, merev a zsáktól, de leengedem. Pulzus oké, még alacsony is. Szomjas nem vagyok, éhes nem vagyok, és van kajám-piám, akár egy kulacstöltéssel is bejutnék a célba. Mégis nehezen lépek, zökkenek, lóg a fejem, a legkisebb emelkedőbe is belesétálok, gyorsítani esélyem sincs, hiszen minek is, semmit nem jelent, ha két perccel hamarabb érek be. Őszintén elemzem az állapotom és végül konkrét tudományos nevet tudok adni a tünetegyüttesnek, ami ezt a szindrómát okozhatja: fáradtság.
Így aztán a Skanzennél indokolatlanul sokat tökölök. Van jeges kóla, jeges víz, jég. Terep már szinte nincs is hátra, útszélen és patakparton fogunk futni. Induljak már!
Újra tudtam futni, lejtőn könnyű, mosolyogtam, élveztem a napsütést. Kínosan hosszúnak tűnt ez a hat kilométer, de végre elértem a kényelmetlen apró macskaköves szakaszt, és tudtam, hogy már csak egy kicsit kell kerülgetnem a turistákat és beérek a célba. Ismerősök dobták fel a hangulatom az utolsó kétszáz méteren, majd kis feleségem várt a cél előtt, és kézen fogva futottunk be az utolsó pár méteren. Hú ez kemény menet volt. Lerogytam az első adandó alkalommal.
Realizáltam, hogy borzalmasan sokat izzadtam. A hátizsák vastag pántja teljesen átfehéredett, sófoltos, a pólóm pár helyen ropogós, a hajam pedig tincsekben össze van állva. Szerintem soha ilyen ágrólszakadtan nem értem még célba, pedig nem is hajtottam szét magam. Sok időt mondjuk nem hagytam a pályában, de nem is futottam ki a belem. Ücsörögtem egy sörpadon "nyújtottam", de valójában csak ismerősökkel bratyiztam, néztem a többi befutót. Leül mellém Zsófi, csodálkozom, hogy utánam ért be. Eltévedt, 3-4 km. Gratulálok neki az ingyen plusz kilométerekhez. :) Beér Zsolt, ha nem kell visszamenni a telefonját keresni ő is előttem ér be. Ilyen a terepszakma, nincs benne "ha".

A rajtközpontban csoda történik, még van meleg víz a zuhanyzóban. Állnék alatta vagy negyed órát, de elég nagy a sor, így azt játszom el, hogy háromszor kell hajat mosni, valójában ez is elég kevés.
Nézegetem a finisher pólót, egészen jól néz ki. Zöld felirat jár a középtávnak, sárga a 33 kiriseknek és piros a 115-nek.
Jó-jó ez a  zöld is, de azt hiszem pirosban jobban tetszene...

07:17:33 | 54 km | 1800m+ | 08:06 tempó | 149 átlagpulzus

Ötödjére állt rajthoz kis csapatunk, idén hét fősben, de végül hatan futottunk, mert a rajt előtti héten lett egy kis változás (ami egyébként teljesen megszokott és normális működés az UB csapatok esetében, olyan még nem volt szerintem soha, hogy egy októberben összeállt csapat változatlan formában állt rajthoz következő májusban), ami igényelt némi újratervezést.
Addig-addig bűvöltem a tervező táblázatunkat, míg a végén sikerült elérnem, hogy déli kezdéssel Füred és Varga pince között 51,6 kirit futhassak egyben, ami jó ötletnek tűnt szerda-csütörtök magasságában, de szombaton 16:50-kor már annyira nem. Na de most egy kicsit előreszaladtam.
Szóval szokásos: pénteken kisbuszba be, Aligára le, rajtközpontba el, fröccsöket le. Pacsi pajtikkal, fotók, hideg tészta, naplemente, szállás, vacsi, nehezen elalvás, korán kelés.

Rajt nyolckor, ilyen korán még soha nem rajtoltunk, fura is, mindenki álmatag, a nyolcas starthoz 5-kor kellett kelni, fele csapat bele sem ugrott ilyen korán a futóhacukába, meg is állapítjuk, hogy a rajtfotón úgy nézünk ki mint hét véletlenül összeverődött ember. A szpíkerek már ilyen korán is rekedtek, másnaposak és nagyon-nagyon-nagyon enyhén humorosak, szóval lehet hogy érdemes lenne őket is váltóba szervezni, képzelem délután háromkor mennyi lelkesedéssel nyomták.

Endre kezdett egy laza félmaratonnal, nem nagyon kellett pátyolgatni menet közben, haladhattunk a váltóponthoz Almádiba. A mol kúton kávéztunk, reggeliztünk, intéztük a folyóügyeket, pont időben értünk oda ahova kellett, és még a napkrémet sem felejtettük el nagy mennyiségben magunkra kenni, mert az erős szél csalókán hidegnek mutatta az amúgy rohadt erős napsütést. Még elég laza volt a mezőny, hiányoltuk is a tömeget. Úgy osztottuk, hogy mindenki kétszer fusson, Kati nappal futotta a rövidebb szakaszát Almáditól Csopakig, mert szeretett volna éjjel többet futni (ha tudta volna milyen idő lesz hajnalban...), így neki sem nagyon tudunk szurkolni, mert az útvonal egy része messze halad a műúttól, meg egy rakás dolgunk is volt még a reggeli indulás folytatásaként. Nem is nagyon kellett rá várni Csopakon, Kata megkapta a chippet, nekivágott a nyolc kilométerének, mi meg tűztünk is Füredre, mert tudtuk, hogy hamar oda fog érni, én meg képes vagyok egy órát pepecselni indulás előtt a szarjaimmal.
A harangzúgás épphogy elült, amikor elérkezett az én időm. Elég felkészültnek éreztem magam, 50 faktor vastagon szétterítve rajtam, fehér sapka a fejemen, hűtött víz és jégakku a hátizsákban, vitatigris a zsebben, a hajam állhatott volna kicsit menőbben, de tudom-tudom, túl sokat foglalkozom őszülő, vékonyodó tincseimmel, hat perc múlva rommá izzadva úgy sem volt jelentősége. Többiekkel megbeszéltem, hogy Zánkán találkozunk, ahol újratöltöm a készleteket, így nem kell átkelniük a dombokon, van idejük boltra, kávéra, miegyébre.
Kérlelhetetlenül haladtam az Aszófő utána emelkedőkön, Pécsely-Vászoly-Dörgicse, szeretem ezt az útvonalat, akkor is, ha az emelkedők elég meredekek. 150 körülire engedtem a pulzusomat, egészen addig amíg a mérőm be nem krepált, utána mentem érzésre, ami sose jó, ha 40 fok van és visz a lelkesedés, pláne ha az emelkedő után könnyűnek tűnő lejtő is van, amit nagy buzgalommal megfutsz, mert élvezed a lendületes futómozgást és az előzgetést. Itt értem utol Keratomit (egyéniben tolta, gondolom tudjátok), vidám volt, de óvatosan mozgott és eléggé naptól nyűttnek tűnt, de lehet hogy csak a hajnali 3 órakor kelés és az 5:20-kor rajtolás látszott rajta.
Csináltunk egy közös fotót, pacsi, bíztatás, toljuk tovább.

Tomiéktól megtudtam, hogy a távom felénél vagyok kb, tök jó gondoltam, semmi bajom, bár mintha a kimaradt ebéd hiányozna. Egy vitatigrissel és zabszelettel próbáltam pótolni. Besuhantam Zánka ÚNK pontra, aminek nagybetűs részéről öt év után sem tudom mit jelenthet, biztos valami mosópor-szponzor, vagy esetleg egy helyi focicsapat.
A többiek napozva vártak, muhahaha, ha nem kentetek 50 faktort, majd megtudjátok...! Rohamtempóban cseréltem a víztartályban hűsre a vizet, ettem egy fél szendót, lelocsoltak, és azon röhögtem ahogy Anikó magától messzire eltartva két ujjal fogja izzadt sapkámat a művelet alatt. Tudni kell, hogy kis feleségemmel mi csak "fertőzőnek" nevezzük a futás utáni holmikat, hát itt már a fél világot meg lehetett volna velem fenyegetni, pedig ez csak sós víz, elvileg. Vidáman indultam tovább, de hamarosan realizáltam, hogy bajok vannak.

Van az ember fejében egy mérőmókus, aki beosztja az energiát. Nagyjából úgy adagol, hogy az adott futásra szánt idő 80%-ánál kezdjen el fogyni az erő, majdnem mindegy, hogy kettő, öt vagy tíz órát futsz. A zánkai megállás alkalmával azonban úgy tűnt, hogy ez a mérőmókus fájrontot csinált, elzárta a csapokat és elment cigizni és már indulna haza. Próbáltam visszarángatni, hogy hellóhellóhelló a fele, mondom FELE van még meg csak, itt hullámzik előttem az egész csodás Káli medence, kérem szépen az összes rendszert visszakapcsolni, sőt felcsavarni a teljesítményt. Mutogatta az óráját, hogy lejárt a munkaideje, hétvége van ember, szó sem volt túlóráról, bekapcsolva hagyja a reaktort, de innen intézzem én magamnak. Naköszbazmeg.
Hát megpróbáltam, de félsikerrel. A Káli folyamatosan hullámzik, próbáljátok egyszer ki kocsival, remek gyomorliftezős élményeket lehet szerezni még akkor is, ha sebességhatáron belül közelítjük meg a huplikat az utolsó métereken kicsit odalépve a gázra. Most azonban ezek a kis emelkedők nagy akadálynak tűntek, északról erősen fújta  szél, délről tűzött a nap és a Badacsony, ahol majd a váltópont lesz piszok kicsinek tűnt a látóhatáron. Csodaszép panoráma, de bakker miért olyan kicsi az a hegy? Alig van húsz kilométerre! Szerencsére alkalmam lett relativizálni a gondjaimat, mert folyamatosan értem utol a többi egyéni indulót, akik zöme sétált az emelkedőkön és csak kevesen mozogtak jól, miközben alig hagyták el az össz táv harmadát. Ennek a fejleménynek nagyon örültem, mert így rövid távra vetítve érezhettem, hogy én nem is vagyok igazi bajban, hosszú távra nézve pedig megállapíthattam, hogy én nem fogok egyéni UB-t csinálni, mert amit itt ki kell állni az borzalmasan nehéz.
A mozgásomon azonban látszódhatott valami rendellenesség, mert tíz kilométerrel a cél előtt kaptam egy "Hajrá egyéni futó!" biztatást egy mellettem elhaladótól... Kedves volt, de nem igazán esett jól. :D

Majdnem öt óra futás után végre felfuthattam a Varga pincéhez, sosem volt még enyém ez a szakasz, nem is volt olyan vészes, de azért Salföld dombjait nem szerettem meg. Dani megkapta a mérőkét, én meg lerogytam, kaptam egy fröccsöt, örültem hogy túl vagyok az egészen. Utóbb számolgatva, valamint nézegetve a checkpoint system eredményeit nem is volt ez olyan rossz. 51,6 km 4 óra 48 perc alatt majdnem 5:30-as tempó, de a figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy Zánkáig 5:10 körül van a sebesség, utána meg 6:10... Ezér csodálatos dolog az átlagolás. Ha két hétig megy a hasad, két hétig meg székrekedésed van, akkor statisztikailag normál bélmozgásod volt az adott hónapban. Szóval statisztikailag tök kényelmesen futottam.
A következő egy órára engem lényegében elvesztett a csapat, a busz leghátsó sorába húzódva csak a kajálás-piálás-posztolás volt a fő műsorszám.

Ez a szőlőkombájn mennyire menő már! Át lehetett alatta futni.

Haladtunk szépen a Balcsi nyugati partja felé, lassan egy órával gyorsabban a tervezettnél. Olyannyira, hogy Dani Gyenesdiáson már beért, mikor mi még a buszban ücsörögtünk, úgy kellett telefonon visszahívni, gondolta kikerekíti 30 kirire a távját... Áron így igen kapkodva indult, se lámpa, se fényvisszaverő nem volt nála, pedig kezdett sötétedni, szóval tűztünk utána, hogy útközben még valahol megkaphassa a kötelező felszerelést a 26 km-es szakasz második felére.

Szépen meg is oldottuk, aztán már csak az élénkülő szélben kellett megvárnunk Máriafürdő Kettes ponton, ahol egészen jó volt a hangulat, mert Anikóval és Endrével elkezdtük tapssal biztatni az áthaladókat, amihez többen csatlakoztak, mi meg mellékhatásként nem fáztunk annyira. :) Áronnak voltak gondjai a térdével, úgy néz ki most megúszta, de ahogy mondta, mindig újraindulásnál derül ki, hogy mi a helyzet, szóval a hajnali etapját némi aggodalommal vártuk. Úgy számoltuk Endre egy óra pár perc alatt odaér Fonyódra ahol nagyon zord időjárás fogadott minket, a váltópont pedig egy igen szeles részen az építési terület szélén volt elhelyezve, szerencsére akadt egy szélvédett rész, ahol Katival várhattuk a futónkat. Percre pontosan érkezett, Kati pedig lemehetett az aluljáróba megkezdeni a húsz kilométerét... Igen, itt a vasúti aluljárón át ment az út, fura lehetett. Szemes felé haladva néha már okozott gondot a navigáció, ezen nem segített, hogy a műsorfüzet térképe igen felületes, sokszor nem szerepelnek az utcanevek a váltópontok közelében, így találomra próbálja az ember összenézni a google térképpel. Van ugyan fokban megadott koordináta, de azt ember nem tudja betáplálni abba a rohadt telefonba rendesen. Kedves szervezők, próbáljatok egyszer ez alapján végigmenni az útvonalon! Garantálom, hogy utána újraírjátok az egész térképes részt.

Balatonszemestől én jöttem egy tizessel. Kati mikor beért, mondta, hogy nagyon kellemetlen az időjárás, bár nem pontosan ezekkel a szavakkal... Túl erős volt a szél, egy részen a hullámokat felverte a futókra. Épphogy elindultam, és bemelegedtek az izmaim, amikor távolban elkezdett villámlani. Pont abba az irányba, amerre tartottunk. Két perc múlva esett, hat perc múlva zuhogott az eső. Szerencsére egy átmelegedett futót ez annyira már nem zavar, ha tudja, hogy utána át tud öltözni száraz holmiba, de így is megdöbbentő volt látni a kocsi reflektorának fényében, hogy milyen rettenetes erővel szakad az eső. Valahogy telefonálni akartam a csapatnak, hogy Kata ne váltson le, mert nem érdemes kijönnie ebbe a zuhéba, de nem mertem elővenni a telcsit, nehogy beázzon. Kata tehát bátran ott várt Földváron, le a kalappal előtte. Olyan mosollyal indult neki az esőnek, mintha remek móka lenne rommá ázni percek alatt. Az esőben állva kinavigáltam a buszt, Anikó szegény alig láthatott valamit a párás-vizes ablakokon át, de nagyon bátran vezette a bazinagy járgányunkat, neki is jár a süveglengetés! Én előadtam egy menet közben buszban átöltözős mutatványt, rendkívül elégedett voltam magammal, hogy anélkül cseréltem zoknit, hogy a többi vizes cuccommal csucsogósra áztattam volna és azt is elkerültem, hogy bezúgjak az üléssorok közé.
Dani a váltóponton aggódva nézte az esőt, beállt valami tető alá, így nem is vette észre a beérkező Katát, volt némi keveredés, de ilyenkor már nem számít elvesztegetett időnek néhány perc késedelem. Az eső enyhült, de azért így is alaposan elázva érkezett meg két ponttal arrébb, Áron viszont már világosban és esőmentes időben indulhatott neki a maradék három szakasznak. Hamar kiderült, hogy a térdei viszont nem szeretnék, ha futna, így egy kilométer után le kellett váltania Endrének, pedig ő sem volt csúcsformában. Én épp ébredeztem, nem fogtam fel a helyzetet teljesen, de aztán sikerült megállapodnunk abban, hogy az utolsó szakaszon újból cserélünk és én fejezem be az egész mókát. Mondtam hogy sietni ne fogok, parkoljanak le nyugodtan, majd az utolsó kanyarban megvárom őket, ha előbb érnék oda. Egész kellemes volt újra futni, bár álldogálni hűvös volt és rázott a hideg, a mozgástól felmelegedtem és tulajdonképpen kellemes volt a fehér hullámokat vető vizet nézve befutni az aligai célterületig.

Pont jöttek a többiek, összeverődtünk, vidáman sétálva álltunk be a befutósorba. Itt névre szóló felvezetést kaptunk a szpíkerektől, akik egészen jól voltak, mondjuk még alig múlt reggel öt óra, szóval a meló nagy része előttük állt. Megbeszéltük, hogy már nem futunk ezen a pár méteren, csak szépen besétálunk egymás kezét fogva. Így is lett, 21 óra 6 perces idővel, kapkodás és sietség nélkül áthaladtunk a célvonalon.
Elkészült a hivatalos célfotó is, én természetesen pont pislogtam.

Beérős fotó, nem vagyunk frissek...

És ez csak két ázott ember holmija

Büszke vagyok a csapatra, remekül teljesítettük a versenyt. Évről-évre ámulatba ejt mennyire harmonikusan és problémamentesen tudunk együttműködni. Olyan jól összehangolódtunk, hogy a legtöbbször gond sem adódik, ha mégis valami galiba van, akkor gördülékenyen és hatékonyan oldjuk meg, egymást segítve, támogatva. Ez pedig így van rendjén. Köszönöm nektek! :)

Sajnos idén nem sikerül az egyenlítés, a hazai csapat magabiztosan hozta a második menetet is. Az előrejelzések szerint is idén jobbak voltak a hegy esélyei, hiszen az ellenfél játékosai minimális időt tudtak csak felkészüléssel tölteni, és sérülés is hátráltatta őket. Ha ezekhez még hozzátesszük, hogy az esős-szeles idő is inkább a Mátra csapatának kedvezett, akkor már egyáltalán nem csodálkozunk az eredményen.

Pedig a vendégek az egyenlítés reményével érkeztek: tavaly végigment ugyan a mérkőzés, de az egy óra hosszabbítással befejezett találkozót a végig magabiztosan játszó Bükkiek nyerték. Idén a Sörösök lassú, de magabiztos haladással, rövid frissítésekkel tervezték teljesíteni a 72 km-es két Mátra-kört, amiben négy Kékes mászás is van. Végül kétszer sikerült csak felérni a csúcsra.

Fotó a rajt előtt

A mérkőzés elején még minden rendben ment, az idő nagyon kellemes volt, és bár kicsit borult volt az ég, de nem esett. A Sört adni ér páros viszonylag hamar elfoglalta az utolsó helyet, így a saját tempójukban tudtak haladni. Az emelkedőket szépen meggyalogolva, a lejtőkön, síkokon kocogással haladva, az utak helyén lévő patakokban bokáig merülve, de jókedvűen mentek az erdőben. Az első Kékes látogatáskor, még mosolygós szelfi is készült, kevés evés után megkezdődött az ereszkedés.

A Kékesen

A sörcsapatból Zolinak idén nagyon jól ment a futás, viszont Keratominak elkezdett fájni a dereka. Ez egy viszonylag újkeletű fájdalom, az eddig izomfájdalmat váltotta fel, kb két hónapja. Az izmokat nyújtással és masszázzsal sikerült rendbe tenni, de úgy látszik van ott még baj. Szóval 25 km környékén már annyira belassult a csapat, hogy a szintidő veszélyesen közel került. És a Sombokor nevű akadálypálya még csak ezután következett. Itt már bőven hagyták el a csapatot a Szimpla Élményen résztvevő párosok. Végül valahogy felküzdötte magát a sörös csapat másodszor is a Kékesre, de onnan lefelé már csak busszal sikerült menni. Közben az eső is elkezdett szakadni, mondjuk ez már sokat nem rontott a helyzeten.

Idén tehát 25 km-ig sikerült jutni, meg volt még majdnem 4 km mászás, majd egy kis buszos ereszkedés. Hát így lett 2-0. Jövőre, bár nem ezen a néven fog futni (hehe) az esemény, azért ott leszünk, és szépítünk majd!

Ilyen szép a Mátra

Pár perce ért véget a Nike kísérlete, a Breaking2, amiben kísérleti körülmények között próbálták két óra alá vinni a maraton legjobb idejét. A monzai F1 pálya 2400 méteres szakaszán, váltott iramfutókkal, menet közben feladott frissítőkkel, tehát versenyen nem érvényes körülmények között, Eliud Kipchoge végül kicsúszott a két órából, a fal áll, 25 másodperc maradt.
Nagyjából 2:50-es tempót mentek 42 kilométeren két órán keresztül. Talán jobban bemutatja, hogy milyen sebesség ez, ha tudjuk, hogy elektromos bringás kísérők tudták ezt tartani velük, és hogy én, tapasztaltnak és gyorsnak számító amatőr futóként, most kb. másfél kilométeren tudnám ezt a tempót tartani... Versenyzőként 20 éve 2 perces 800 métert futottam, az 2:30-as tempó. Egyetlenegy darab, maximumra futott, rekortánpályás, szögescipős 800 méter.

Az indexen volt élő közvetítés a Nike élő közvetítéséről, ezt itt olvashatjátok el:
http://index.hu/sport/atletika/2017/05/06/breaking2_monza_kozvetites_maraton_ket_oran_belul/

Épp most váltottam Nike cipőre 8 év Saucony után. Véletlen? Nem hinném.

Félúton voltam a vulkán oldalában, jobbra tőlem még mindig egy több száz méteresnek tűnő függőleges sziklafal emelkedett, a tetején Csobánc várának romjaival. A pulzusom az egekben, bárcsak rövidgatyát és pólót vettem volna, de rajtam csősál és kesztyű is volt. Később persze hálás voltam ezekért a tanúhegy tetején, ahol több helyen megmaradt a hó. A combon égett, beállt, és még csak ekkor fordultunk rá a vasúti talpfákkal kirakott szerpentinre. Bárcsak emlékeznék hány kanyar van ebből a kínzásból míg felérek a Csobánc tetejére... Ki találta ezt ki?!

... Hát a Balogh Tomi!
Tomi családias hangulatú versenyeket, ahogy ő nevezi "kalandfutásokat", szervez országszerte. A Káli-medencét különösen kedveli: májusban Kővágóörsön már kilencedik alkalommal szervez terepfutást, szeptemberben Mindszentkállán az ötödik Három Vulkán futás következik, vertical futás sorozatának idei első elemét is ide, a Csobáncra szervezte meg. Mintegy véletlenül mi pont itt töltünk kis feleségemmel egy hosszabbított hétvégét, így hát nem volt kérdés, hogy Tomiék versenyén részt is veszek, illetve "crew"-ként is besegítünk. ...

Az első talpfás kanyarba aztán már belesétáltam. Emlékeztettem magam, hogy a pályarajz alapján túl könnyűnek, nem elég meredeknek találtam az útvonalat: az 5 kilométeres távban kb. 300 méter szint lehet, az elején van kb. 800 méter egyenes rész és legalább két helyen van benne pár tíz méter hosszú lejtő is. Pedig belegondolva a lejtő azt jelenti, hogy amit eddig megmásztunk, azt megint meg kell.
Szépen el is mentek mellettem négyen, a második helyről végül hatodiknak értem be 26:58-as idővel. Kb. 70 induló volt, jelzem megelőztem az összes kissrácot és minden lányt! :D Az első helyezett nagyjából másfél percet vert rám, olyan könnyedén libbent el mellettem a számomra csak sétálva teljesíthető emelkedőn, mintha akkor kezdett volna futni. Hm, el kell ezen gondolkodnom. Több domb kell! A Szentendre Trailen rengeteg meredek domb lesz, azokat kifutni, vagy nagyon lendületesen megsétálni akár tíz perccel jobb időt is jelenthet. 55 kilométeren tíz perc tök sok, nem?

A célban kis feleségem és Tomi regisztrálta a beérkezéseket, készült befutófotó is, szerencsére rólam nem sikerült, de el tudom képzelni ahogy a félrecsúszott csősál alól kócosan kibuggyanó hajam keretezi a kivörösödött képemet. Azonnal lerogytam, két percig csak vigyorogva ziháltam és néztem a panorámát.
Összekapartam magam és pár sráccal nekiálltunk buzdítani a beérkezőket, az ismerősök még hógolyót is kaptak, ha nem mosolyogtak eléggé. Az utolsók nagyjából egy órát jöttek fölfelé, de ahogy elnéztem a futás facebook oldalát páran igen sok időt töltöttek fotózással. :) Mondjuk volt mit, a kilátás elképesztő, ha erre jártok ki ne hagyjátok!

Nekem jobban tetszett az UTH55 név, szeretem ha benne van a táv a verseny nevében, persze tudjuk, hogy ezek hazudnak, a Piros85 például Piros88 és hozzá kéne tenni, hogy @3000 szint. De ez egy mellékszál, megpróbálok visszakavarodni a lényeghez.

Patak és nevetőráncok

Zsolt barátom is indul az Szentendre Trail-en, így kitaláltuk, hogy legalább egy részét megnézzük, a Pilis nem Budai-hegység és nem is Érd-Százhalombatta-Bia környéki terep, szóval látni kell a pályát. Zsoltnak terepfutó tapasztalata nincs sok, meglepő óvatossággal állt a bejáráshoz, tekintve, hogy UB párban, egyéniben, valamint 12 és 24 órás versenyek vannak a háta mögött, nem beszélve egy Ironmanről.
Szóval tele puttonnyal és nagy lelkesedéssel vágtunk neki Piliszentlászlóról a Visegrád felé vezető útnak (aminek a trackjét köszönöm szépen kollégámnak! :) ), 5 óra körüli teljesítéssel és a kellemesnél pár fokkal hűvösebb időjárással számoltunk, ami viszont jót tesz a pulzusnak, ahogy ezt többször el is mondtuk, amikor fáztunk kissé.
A pályában van +1150 m szint, szóval amikor Visegrádig lejtett, viszont nyolcszor keltünk át a patakon, kezdett gyanús lenni, hogy itt még lesz mászás dögivel.

Vár előtt

A Duna-partról a Fellegvárba menet ebből meg is kaptunk 250-et, majd jött még 150, én kicsit el is pilledtem, szerencsére pont ekkor kaptunk egy kedves lánytól egy kedves biztatást.

Vár után

Néhány túrázó volt ám arrafele, még egy  index futóbolond topicos ismerőssel is összefutottam, csak nem hallottam meg, hogy utánam kiabál, így IRL nem ismerkedtünk meg. Viszont nagyon elkezdtünk beszélgetni, olyannyira, hogy kicsit el is kevertünk a "hivatalos" trackről, de nem volt baj, mert nagyjából párhuzamosan haladt a nagy és széles ösvényünk a kék túrajelzéssel, ahol majd a versenyen kell mennünk.
A Pap-rét nevű hely előtt (szerintem ott nincs is rét, ezért írom így), elkanyarodtunk balra, a térkép itt cikk-cakkos útvonalat mutatott, meg voltunk győződve, hogy ez mászást jelent majd, de tökre lefelé tartott, csökkentünk 250 métert. Ami mit jelent? (Kórusban:) Még több mászást! ÁÁÁ!
Több szint, több móka, tartja a terepfutó mondás, ezzel maximálisan egyet is értek, így a Vöröskőig tartó felfele vicces volt, tényleg. Ha sárga kört látsz túrázónként kerüld el, ennyit mondhatok.
A Vöröskőnél táplálkoztunk fotóztunk, küldtem egy Instagram képeslapot szeretettel, majd megint lefelé mentünk... Azt a hétmeganyolcát! 

Panoráma, kicsit beégett, kicsit ferde, de ekkor már volt 25 km meg vagy 800 szint bennem

Gyerünk fel! Már csak az volt hátra (300m mászás mellett), hogy a helyes útvonal helyett egy másfél kilométer után az erdő közepén a semmiben véget érő ösvényre menjünk, ahol, "Arra lesz az út!" felkiáltással offroad módon száz perc per kilométeres sebességgel botladoztunk kicsit a rengetegben. Tökre jól kijutottunk a "PB3 + kék kerékpár" jelzésű, továbbra is emelkedő műúthoz, amin már csökkent lelkesedéssel, néha belesétálva kocogtunk felfele. Elvileg a pulzus alapján váltogattuk a futást és a sétát, de valójában azonnal futni kezdtünk, ha valakit láttunk, és futottunk addig, amíg el nem takart előle a bozót. Futó hiúság, na.
A Pap-rét nevű kereszteződés és vadászház (kertben póni!) ponttól végig lejtő, amitől a pulzusunk lecsökkent, a mosolyunk kiszélesedett, a szőrünk pedig fényesebb lett.
A kocsinál nyújtás (komolyan, rendesen lenyújtottam, ezt add össze), átöltözés (részleges, kis falvakban sem sztriptízelek), indokolatlan szénhidrát fogyasztás (schokobananen coca-colával, jeee!)

Finomított cukor? Kell! Háttérben koszos terepcuccok.

 Otthon újabb tapasztalattal bővítettem a "minden, amit amatőr terepfutóként megtanultam" enciklopédiát: a terepfutók kétszer mosnak lábat.

34km@1150+ bruttó 4:49, nettó 4:09

Az új melómban már az első munkanapon kiszúrtam magamnak a Sashegyet, fel kell oda futni, majd át tovább amerre csak lehet, gondoltam akkor, de mivel viszonylag későn végzek és sötétben nem szeretek erdőben kolbászolni, ha nem muszáj (talán meséltem, hogy a P85-re készülve egy esti futáson, távol mindentől az erdő mélyén lánccsörgést hallottam... Para ON!!!), így egészen a tavaszi óraátállítás utánig vártam ezzel.

Kitaláltam, hogy valahogy eljutok az Erzsébet-kilátóig, de meg kell mondjam az útvonal kicsit csalódás lett. A Sashegy ormára nem lehet kimenni, lezárt, fizetős tanösvény van arra fele. A Farkasréti temető mellett egészen a zöld+ kezdetéig (kb. 45 perc futás) végig aszfaltos az út, sáros terepcipőm recés talpa szomorúan kopogott a rideg térkövön.
A széchenyi-hegyi TV adóig végre ösvény vezetett, félreugrottam a két lefele zúgó downhill bringás elől és már a gyermekvasút végállomásánál jártam, ahol megint aszfaltra váltott az út, kicsit el is keseredtem. Átkocogtam a Normafához, végre ösvény, szép a kilátás, pontosan láthatom ahogy közeleg valami brutál sötét felhő abból az irányból, amerre éppen tartok... Nem baj, a kiírás szerint 2 km a kilátó, innen már vissza nem fordulok, akkor sem, ha öklömnyi jég esik.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

A Normafát nemrég felújították, rendbe tették, lettek padok, meg játszótér, murvás gyalogösvény és egy 2 kilométeres rekortán futópálya. Az erdőben. Rekortán. Ott ahol amúgy számtalan földes ösvény van. Ez szerintem nem teljesen normális dolog, ezért igazán örülnék, ha valaki meg tudná indokolni a létrehozását, mert csak bajszom alatt elmotyogott "pazarlás"-sal kezdődőd és "@#$%&!"-el végződő véleményt tudtam formálni hirtelen, de tudjátok én liberális internetes mikiegér vagyok, semmi nem jó nekem, amit ezek csinálnak, szóval nem mérvadó, amit kommentelgetek.
A murvás gyalogösvény jó tulajdonsága, hogy piszok gyorsan lehet rajta teperni, nem is mentem rá a tájidegen műanyag pályára. A kék körúton percek alatt a kilátóhoz értem, rossz idő, sehol senki, irány a teteje, csinálok egy, hát ha nem is jó fotót, de olyan tájbemutatósat.

A pózolgatással együtt is fordultam egy óra tíz percnél, innen már csak lejtő, mentem mint a hülye, gondoltam nehogy már nyakamba szakadjon a vihar. Megállapítottam, hogy a terepcipő és a térkő lefele is rossz kombináció, csattog és fáj. Rövidítettem a lépéseket, emeltem a sarkam, az előtalpra érkezés talán kicsit védi a térdem. Elkavartam az aszfaltos utcákon, nem lett hosszabb, csak kicsit máshol értem ki a forgalmas főúthoz, mint amire számítottam.
A viharból szerencsére csak a szél ért ide, az esőt megúsztam, a nyújtás viszont ellógtam, ti soha ne tegyetek ilyet!

Most azon filózom, jöjjek-e még ugyanerre, vagy valamilyen alternatív útvonalat keressek, amiben több a piros és sárga jelzés. Jövő péntekig kitalálom.
Ja és nem fájt semmi a talpamban, tök király.

táv: 19,77km@500m+
idő: 2:00:11
tempó: 6:05
pulzus: 151

A 100 km nagyjából tíz óra alatti lefutásának egyik maradandó utóhatása, hogy a talpi inam két nap múlva hirtelen élesen megfájdult miközben ártatlan arccal hazafelé ballagtam. Nem tudtam mire vélni, kérdőre vontam, azt mondta, hogy elfáradt, besértődött, hagyjam békén két hétig, max egy tizes per hét, oké? Okés volt. A talpi fájdalom lassan elmúlt, helyette most húzódás van ott, ahol a sarkamhoz tapad az achillesem a belső oldalon.

A két tünet összefügg, tudtam meg az internettől, az ín rövidült meg és gyulladt be kicsit, lehet belőle a futókarrier végét és/vagy műtétet jelentő sarkantyú is, ami kb. azt jelenti, hogy ott ahol fáj el is meszesedik a kis szemétláda.

Mit kell tenni? Ahogy ezen a remek képen is mutatja nekünk egyetlen magyar űrhajósunk, Farkas Bertalan, nyújtani kell szigorú arccal.

Mindannyiunk Farkas Bercije további vicces nevű gyakorlatokat is bemutat, pl. lábszárt göndörít ezen a linken, ahonnan képet is csórtam.

Ezen kívül nagyon jó, ha ülőmunkánk közben (OFF: Szinte minden futóismerősöm irodai munkát végez, nem érdekes? Ha te egy vagy azok közül, akik nem ülnek meló közben írd már meg, hogy veszed rá magad a futásra mondjuk egész napos csemegepultban álldogálás után.) valamit görgetünk a talpunk alatt, pl műanyag palackba fagyasztott vizet, teniszlabdát, vagy a Decathlonban kapható ezer forintos gumi halálcsillagot! 
Menő cucc, de a talppal gyűrögetést ne halaszd el addig, míg eljutsz a dekába, nyugodtan kezd el egy proli befőttesüveggel az egészet.

Nagyon jó még az úgy nevezett "excentrikus nyújtás", ami az achillesre hat és egy lépcső vagy - kapaszkodjatok meg, nem én találom ki, tényleg van ilyen - jógatégla kell hozzá. Ráállsz és lábujjhegyről szép lassan leengeded vízszintes alá a fájós sarkad reggel és este 3x15-ször. Ez az amit hamar meg fogsz unni, de próbáld meg, itt látható a procedúra egy ronda szőrös lábbal bemutatva, ha találtok csinos női lábas verziót, ígérem cserélem a linket.

Hogy ne csak a testünk, hanem a szellemünk is kapjon némi étket, a poszt címét ihlető Cserna-Szabó András könyvet szeretettel ajánlom nektek, jó könyv, ráadásul kortárs magyar író műve, aki dedikálta* is kis feleségemnek és nekem a művét.

*Legalábbis valószínűleg dedikálta. Lemúr Mikitől kaptuk a könyvet, kinézem belőle, hogy ő maga dedikálta, sosem tudjuk meg.

Fúj a szél, fáj a lábam, de ez a negyedik nap, szóval megyek előre szépen. Szépen?! Hát inkább vánszorgok 8 percesnél csak kicsit gyorsabb ezrekkel, és közben azon gondolkodom, hogy milyen címet adjak majd ennek a beszámolónak. Futás-barátság-buli-csoda. Na, hát az csoda, hogy én ma is elindultam. Mondjuk három nap után már nyilván muszáj volt.

Már egy ideje fáj a lábam. A vádlim, a combhajlítóm, majd terhelésnél a csípőm is. Egy ideig tűrhető, de aztán olyan, hogy nem tudok futni tőle. Hónapok óta van ez, hát elmentem egy masszőrhöz, akinek sikerült legalább a vádlimat helyre hoznia. Meg napközben már a combom hátsó része is jól volt. Kicsiket futottam, max 5-10km-eket, aztán elmentem március elején az Optivitára, de 35 km-nél ki kellett állnom, mert fájt, nagyon.

Zoli itt éppen megelőz a második napon

Innen szép nyerni gondoltam, és indultam el csütörtökön reggel Siófokról, hogy négy nap múlva ugyan ide érjek majd vissza. Most, így a negyedik napon egészen közel került ismét Siófok. A korai rajtot sajnos lekéstem, pedig az adott némi nyugalmat az előző napokban, hogy van plusz fél órám a szintidőhöz képest. A második napi 54 km-en vészesen közel voltam a szintidőhöz így is. De felfutottan (haha...) a célhoz Szigligeten. Most meg már "csak" 15 km van hátra. Meg az a durva nagy emelkedő, ami az utolsó váltóponthoz vezet.

Szigliget előtt megpihentem

Felvonszolom magam, futómozgást imitálva. Hm, valami ilyesmi mozgása lehet a bácsinak, aki a pottyantóhoz igyekszik az utolsó utáni pillanatban. Én most nem sz*rtam be, de nem sokon múlt. Iszok izót, meg vizet, meg magnéziumot. Beveszek egy fájdalomcsillapítót is. Hát igen, az elveimet feladtam valahol Fonyód előtt 20 km-rel.

Balatonfüred felé

A harmadik nap jó volt. 42 km, a cél a kedvenc Balaton parti településem, Balatonfüred. Sajnos (szerencsére) most nem kell befutni a központba, a Tagore sétányt megint szerelik. Nem baj, jövőre elfutok majd odáig, most ez is elég volt. Még Szigliget előtt váltottam pár szót Kocsis Árpáddal, aki javasolta, hogy ne fussam el a másnapi rövidebb távot. Nagy szmájli lett az addig szenvedést tükröző arcomból, és mondtam Neki, hogy nem fogom. Belül meg azt gondoltam, hogy ha már sikerül úgy csinálnom, hogy az megfelelő távolságból futásnak látsszon csoda lesz. Ez a négy nap tényleg csoda.

A harmadik nap végén napozunk

A korai rajtnak köszönhetően az egész mezőny átmegy rajtam, de jólesik, sok ismerős van akik biztatnak. Én is hajrázok sokaknak. Barátság is van. Az út széléről is tapsolnak. Megköszönöm szóban. Később már csak a kezemmel mutatom, hogy köszi. Beérek a nap végén a célba, a szpíker mondja a nevemet, a barátnőm meg mondja, hogy most már hagyjam abba. Most hagytam. Mára. Holnap persze megyek megint, végül is buli van!

Közel már a cél

Aztán ott vagyok a Balaton Félmaratonról már jól ismert útvonalon. Mindjárt itt a cél. Már hallom a hangosbemondót. Kicsit egyenesebbre ferdítem a derekamat. Meglátom Renit, fotóz integet. Egy lépéssel elfutok mellette, de aztán visszafordulok. Nem ezen a pár másodpercen múlik, adok egy puszit. Megfogja a kezem, és velem fut be a célba. Végre itt vagyok. Csoda.

Kapok érmet, meg fotózkodunk, gratulálunk egymásnak néhány sorstárssal. Zoli is beért az eddigi legjobb idejű teljesítése. Roland is itt van, aki négy napon keresztül biciklizett mellettünk, ment oda-vissza közöttünk, és adta amit kértünk. Nem lehet eléggé megköszönni. És Reni, aki ahogy megérkezett rögtön vezetésre kényszerítettünk, pedig nagyon nem akarta. De ügyesen átvitte a célhoz a kocsit két nap is. Lökhárítót meg lehet cserélni. :) (Nem is lett semmi baja - a szerk.) Köszönjük Debinek is, aki az első két nap vitte az autót.

Célban a csapat

Az összidőm pedig több, mint 24 óra lett. Van miből faragni jövőre.

Berzenkedtem a körözgetéstől, 100 km az 20, HÚSZ kör, de mindenki azt mondta: jó az, mert stabil helyen, stabil időközönként ott vár a kánaán, banán-só-angol WC képében. Banánkát eszegettem, sót nyalogattam, WC-re nem volt szükségem, a stabilitás meg háááát félig volt jó. Valahogy nem tudtam akkora flowba kerülni így, hogy fél óránként kizökkentem, az viszont igaz, hogy a segítő csapatom (kis feleségem és Keratomiék - Tomi is futott egy 30 kiri körül, okosan kiszállt, amikor kellett) szupportja félóránként nagyon sok időt, megállást spórolt nekem. Simonyi Balázs feltette a kérdést a blogjában, hogy segítővel vagy nélküle, hát a körözgetős versenyeken szerintem a segítőkkel felé billen a mérleg, mert így mondod mit kérsz következő körben és szépen feladják neked, nem kell megállva turkálni a szatyorban, majd kínkeservesen újraindulni.

A kör egy pontosan 5 kilométeres oda-vissza útvonallal, benne két, eleinte enyhének tűnő, az idő múlásával brutálisra változó emelkedővel, ahol szépen elszáll a pulzusod, akkor is ha nem futod meg (én megfutottam mindig, de lazán). Az időjárás cseppet melegebb a kívántnál, 3. kör után vetkőzés, rövidgatya-póló, ezt sajnos nem teheti meg helyetted a szupport team, az esti visszaöltözést beleszámítva elmegy vele kétszer öt perced, mert ha már megállsz és letolod a nadrágot, akkor érdemes a szerszámkészlet környékét is átkenni aloe verával, sőt este, a hideg hatását tekintve azokra, a mellbimbókra is. A futók ilyenek, nyilvánosan mutogatják és kenegetik az intim szférájukat.
Kétszer pisiltem, aranylót, innen tudtam, hogy a folyadék háztartásom rendben van, ha nagyon átlátszó, vagy sötétbarnára vállt, akkor kell a helyzetet kezelni.
Menet közben alig ettem, másfél croissant vajjal és reszelt sajttal, pár gerezd paradicsom kis sóval, banánszeletek, három szem csoki, két aldis gyümölcsszelet, fél liter saját gyártású smoothie (banán, eper, kivi, körte, alma, egy vérnarancs leve, víz), és 70 km után ebédre egy kis adag borsós-parmezános bulgur séta közben. Figyelembe véve, hogy normál esetben majdnem egész nap eszegetek valamit ez elég kevés nagyjából 10 órára elosztva.
Iszogatni a klasszikus trió, víz, iso, kóla. A nagy melegben locsolgattam a fejem búbját is. Ja igen, DM-es kálium porral és magnéziumos szőlőcukorral pótoltam a kiizzadt sókat.

Összességében probléma mentesen elvoltam, nem esett le körmöm, nem dörzsölt, fájt, nem jött görcs, nem ment has, és igazából a körözgetésbe is beletörődtem. A "rohadt domb", később "kurva emelkedő" sem akasztott ki, és bár az első 50 km-en 150-es pulzusértékeket is láttam, az elvárt 140 helyett, Tomi megnyugtatott - és igaza is lett - hogy ne aggódjak, később már ha akarom, sem fogom tudni feljebb tolni. 50-70 km között volt egy kis holtpont, 70-85 között újult erő, tíz órán belüli remény, de az esti öltözés után nem tudtam már rendesen nekieredni. 32 percen belüli köröket kellett volna még mindig futnom, de a sötétben fejlámpával botorkálás a kivilágítatlan, sötét erdei műúton minden kedvem elvette, lassultam, nyafogtam, nagyon-nagyon vártam a végét, és tucatnyiszor elmondtam, hogy ilyet soha többet.

A körözgetés előnye, hogy a versenytársakkal (főleg miután az 50 km-esek kiszálltak) összemosolyogsz, integetsz, biccentesz. "De hülyék vagyunk", "megy ez még", "kivagyok, de próbálok mosolyogni" nézések ezek. Energiák adódnak át és sokszorozódnak meg, amikor a barátokkal pacsizol. Látod a másik arcán, tekintetén, mozgásán hogy mi a helyzet. Érdekes, az egész verseny alatt nem láttam megtört tekintet.
A sötétedés mindezt elvette tőlünk. Erejük végét járó, fejlámpával egymás elvakító veszélyforrásokká váltunk. Nagyon örülök, hogy csak két kört kellett ebben a sötétben megtennem, nem is tudom a 12 órás szintidővel küzdők hogy bírták kezelni ezt. Lehet, hogy ha az óraátállítás utáni világosban fejezzük be, akkor jobba kedvvel ér véget a verseny, de így tőlem szokatlanul befordultam.
Az utolsó három körben elengedtem a 10 órán belüli teljesítést, ami egyáltalán nem zavart, ilyenkor már nincs jelentősége, hogy 5-10 perccel előbb vagy később végzel. Az utolsó (kivilágított!) pár száz méter meghozta azt az örömöt és megkönnyebbülést, amiért ezt az egészet csináljuk, ráadásul pont az eredményhirdetésre értem be, ahol megtudtam, hogy Lubics Szilvi három (8 óra 27 perc), Muhari Gábor hat kört vert rám (6:50, új pályacsúcs). Muhari utolsó 500 méterén pont összetalálkoztunk, tapsoltam, fütyültem neki, ekkor az addig robotként futó versenyző végre felnézett és elmosolyodott. Hát az utolsó 500 méteren én is mosolyogtam rendesen, 10:08:58 a vége, kérem azt a gulyásleves azonnal.
Most másnap én mozgok robotként, síkon csak-csak elvagyok, de a lépcsőzés fáj, főleg a térdeim mondják, hogy hagyjuk ezt. Másfél óránként ennem kell, másfél kilót fogytam, az érzéseim az ultratávokkal kapcsolatban pedig felemásak. Ilyet még egyszer nem, az biztos, már tudom, hogy az én terepem az 50 km körüli trail futás, azonban a 100 km aszfaltost mindenképp ki akartam egyszer próbálni, és ehhez az Optivita volt a legjobb választás.

Utóirat: Teljes komolysággal kérem a rendezőket, hogy tiltsák meg, hogy a versenyzők Puzsér Róbert podcastjait hallgathassák KIHANGOSÍTVA. Az adott sporttárs másik hobbija az volt, hogy egy centire jön közvetlenül mögötted, illetve, hogy úgy viselkedik a segítőjével, mintha a seggéből húzta volna ki :/