Hosszútáv blog

Néhány hete rémülten tapasztaltam, hogy az amúgy sebezhetetlen és hibátlan kis testem egyik pontján apró fájdalom üt rést. A Sztüx vízébe mártott félisten Akhilleusznak is ugyanitt volt a sebezhető pontja, értitek a párhuzamot, szóval nem szégyen, ha nekem is pont a achilles sarkam fáj, csak kicsit felelőtlenség egy hónappal UB páros előtt lezúzni magamat, szóval most teperhetek, hogy rendbe hozzam, vagy legalábbis kordába tartsam a helyzetet.

Mik a tünetek?
Semmi komoly, mégis bosszantó és ijesztő: folyamatos sajgó, húzó, enyhe fájdalom a jobb sarkam belső oldalán, ott, ahol az ín tapad, nem éles fájdalom, de ha odaverem valahova, akkor tud szikrázni a szemem. Futás közben lassan enyhül, majd elmúlik, de emelkedőkön eléggé feszül.
Mitől lett?
Sok faktora van az achilles elszúrásának, én távol tartom magam az alap hülyeségektől, úgymint foci, sí, gördeszka. Viszont az ülőmunka során megrövidül az achilles ín, én pedig nagyjából napi 8 órát ücsörgök. Erre az alapra rádobtam egy hirtelen felindulásból felkészülést egy öt órán belüli VTM 50 km-es távra, ami tartalmazott pár olyan Erzsébet-kilátós futást, hogy munka után, bemelegítés nélkül iszkiri fel a hegyre, 160-as pulzussal, gyors panorámafotót 500 méterrel feljebb, majd jöhetett 10 km lejtő visszafele, ahol lehet tolni 4 percesben, ámde hideg van futás után, be az autóba (futás után leülni az egyes számú főbűn), nyújtás persze othon is szkippelve.
Soha, soha, soha ne hagyjátok ki a nyújtást.
Mit tehetek?
Minden futó tudja, csak nem csinálja: bemelegítés, hengerezés, nyújtás, erősítés. Miért nem csináljuk? Mert amíg nincs baj, nem tűnik fontosnak a megelőzés. Az sem, hogy keresztedzés során erősítsem azokat az izmokat, amik amúgy állati fontosak a futásnál. Vázizmok, hátizom, farizom. Tudjátok, milyen érzés egy hiú, szűz jegyű futónak, mikor a szakember azt mondja, hogy gyenge a farizma? Magától buggyant ki az önérzetes válasz, hogy ezt már hova tudám tovább erősíteni?! :D
A jó szakember ismérve, hogy rávezet a válaszra.
- Szokott izomlázad lenni futás után?
- Hát persze, hogy szokott.
- Hol?
- Vádlimban, combomban.
- A farizmodban?
- Ott... ott nem szokott.
- Akkor használod őket, erősödnek?
- Óóóó, igaz...!

Tatár Szilvi, a Flatfitness sportrehabilitációs trénere kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezik, emellett gyakorlott terepfutó, szóval őszintén és célratörően nyújt tájékoztatást és segítséget.
Örökre bevésődik az emlékezetembe, ahogy az ín fájó tapadási pontjába nyomja hüvelykujját úgy nyolc percig, amikor végre lassan enyhül a fájdalom. Rámutat a sebezhetetlennek és hibátlannak gondolt kis testem aszimmetrájára, arra, hogy a jobb lábam mennyivel erősebb, és hogy a vállaim milyen furán felemásak. Rámutat a hülye monitor miatt berögzült előretolt fejtartásra, behúzott vállakra. Mutat pár nagyon klassz és eleinte irtóra fájdalmas gyakorlatot SMR hengerrel, elmondja, hogy a halálcsillag labdával hogyan végezhető még célravezetőbb masszázs, ahogy magadtól sosem csinálnál.

Csinál két videót a szépnek gondolt futótechnikámról 2%-os emelkedésű futópadon 6 perces, majd 5 perces tempóban. Lógatom a kezem, kifele hord a jobb lábam. Bal lábbal valamennyire sarokra érkezem, jobbal nem.
Nagyon jó ezt visszanézni, sokat lehet belőle tanulni.
Mindkét tempónál tudtam tartani a 180 körüli lépésszámot.

Futópadon futni szar, végig attól féltem, hogy leesem, ráfogom, hogy a fele technikai hibám attól, volt, hogy egyensúlyoznom kellett.

Kifele csapódik a jobb lábam érkezéskor. Ez lehet az achilles fájdalom kompenzációja?

Hat perces tempónál rohadtul lógatom a kezem, annyira nem használnom, mert lazán akarok futni.

A bal lábam eléggé sarokra érkezik 5 perces tempónál.
A kezem nem lóg annyira, de a kézfejem furán lefeszítem.

 A jobb lábam középtalpra érkezik.

Ha valakinek, akivel beszéltem a Balaton Szupermaraton előtt, és mostanában elmesélem neki, hogy milyen volt a hétvége nagyjából ezt mondja: "Látod, bízz az edződben!". És valószínűleg igaza is van. Elmondom, hogy miért. Az előző posztomban írtam, hogy még tavaly ősszel kezdtem el a Plandurance-szel futni, pontosabban a BSZM edzéstervükkel készülni a tavaszra. Ugyan ebben a bejegyzésben leírtam azt is, hogy nekem a hosszabb futásokra való felkészülés közben szükségem lenne több, mint két órás futásokra is. Hát, úgy tűnik, hogy nem. Oké, párszor csaltam, és futottam egy kicsit többet, de nem hiszem, hogy az számított. Most azt gondolom, hogy az edzésterv tényleg úgy van összerakva, hogy aki azt követi tényleg tudja teljesíteni a távot.

Legalábbis velem az történt, hogy minden előzetes félelmem ellenére tök jó hangulatban, nagy izom fáradság/fájdalom nélkül sikerült végig futni/kocogni a négy napot. Nagyon meglepő volt, hogy az első napi 48 km után gond nélkül tudtam fel-le lépcsőzni, sőt ugyan ez volt igazából az összes többi napon is. Az csak az én hibám, hogy kinyírtam egy kicsit a gyomromat a sok (rengeteg) magnéziummal, mert féltem a vádli görcstől. Mondjuk egyrészről nem is görcsölt, másrészről meg így nem kellett sokat időznöm a kék dobozban.

Szóval most leírom így külön is: az edzésterv működik, bár nekem akkor is kicsit unalmas. És nem azért működik, "mert céltalan lötyögés helyett heti 5x futás" van, mert mennyiségre előtte is futottam ennyit hetente, hanem a minőségi edzéseken van a hangsúly, amikor valamilyen pulzuson kell valamennyi ideig futni. Ebben a "valamilyen"-ben és "valamennyi"-ben van a tudomány, gondolom.

A BSZM négy napja pedig még mindig nagyon tetszik nekem. Persze, profin meg van szervezve minden az útvonal kijelöléstől és biztosítástól, a frissítők kínálatán át a futók utaztatásáig, de amik nem csak a szervezőkön múlnak, azok is tök jók szerintem: a hangulat, idén az időjárás, a helyszínek. Mi hárman mozogtunk együtt: Zolival futottunk egyéniben, és Roland biciklizett velünk. Napközben futás, esténként kaja és sör, mondom, hogy jó buli ez. Oké, az első nap rajtját szokás szerint majdnem lekéstük, a rajtcsomagot negyed óra késéssel vettük át, és még öltözni is kellett, de ezen már fel sem megy a pulzusunk. Másnap kedélyesen beszélgettünk a rajtban, arra számítva, hogy olvassák majd a neveket, ahogy az lenni szokott, de amikor negyed óra múlva már gyanúsan kevesen voltak, akkor számunkra is világossá vált, hogy itt most csak indulni kell. Megint az utolsó helyről; a záróbringások közelsége azért kicsit frusztráló. Harmadik és negyedik nap minden rendben ment, ez gyanús is volt, de nem történt semmi különös. Találkoztam és beszélgettem ismerősökkel, akikkel csak ilyen futások alkalmával szoktunk, néztem a tájat, és csináltam a futást.

És a végére elkezdtem bízni az edzőben és az edzéstervben. :)

Amióta Nemmaratonman (igazából Maratonman) Peti írt az akkor még Fuss Te Is!-nek hívott, ma már Plandurance-ként futó klubról, ahol olyan nevek csinálnak az egyszerű haladóknak edzéstervet, mint Lőrincz Olivér, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én is tegyek egy próbát a szolgáltatással.

Tavaly ősszel aztán szembejött egy hirdetés, hogy lesz BSZM edzésterv, ami októbertől márciusig tart. Befizettem rá, gondoltam jó lesz télre alapozni, meg kíváncsi voltam nagyon, hogy milyen az igazi pulzuskontrollos edzés. Kezdésnek kellett csinálni egy tesztfutást, előre megadott iránymutatás szerint, majd ezt feltöltve egy felületen megtörtént a "lézerpontos" intenzitási zóna meghatározás, és utána már kaptam is a heti/kétheti terveket a Trainingpeaks oldalon. Viszonylag olajozottan működött a gépezet, csak néhányszor fordult elő, hogy késve kaptam meg a heti tervet, főleg a havonta esedékes fizetési nap környékén. Gondolom nem töltenek be előre edzéstervet, mert mi van, ha valaki lemondja az előfizetést; aztán meg az edzés csináló rutinból kimaradtak néha elfelejtődnek. Nem olyan nagy probléma ez, csak a tényszerűség kedvéért említettem meg.

De akkor beszéljünk kicsit magáról az edzéstervről! A továbbiakban (is) a véleményem lesz olvasható, szóval ezek az én benyomásaim, ahogy én éreztem, ahogy rám hatott az edzés. Nem vagyunk egyformák, lehet, hogy Te ugyan azokból az impulzusokból, ingerekből mást szűrsz le, más következtetésre jut, máshogy hatnak rád. Ezt csak azért írom, mert bár az igazat szándékozom mondani, de ez csak az én igazságom, lehet, hogy a tiéd más, ez nem fekete és fehér. A fő kérdés (szerintem): hasznos volt-e a féléves edzésterv, fejlődtem-e annyit, amennyit szerettem volna, vagy egyáltalán fejlődtem-e?

Onnan kell kezdenem, hogy a tavalyi és főleg a tavaly előtti évben nem futottam valami sokat. Ki-kimentem kocogni, de csak nagyon lazán, nagyon lassan, és csak amikor más dolgom éppen nem volt - más dolgom pedig sokszor volt. Kezdett már elegem lenni ebből a céltalan lassú kocorászásból, kellett valami, amihez tudom magam tartani, kellett egy terv, amiről tudtam, hogyha van, akkor be fogom tartani. Csinálhattam is volna magamnak valami tervet, valamilyen netes terv alapján, de akkor jött szembe a Plandurance (akkor még Fuss Te Is!).

Először nagyon fura volt, hogy egy viszonylag alacsony pulzus értéket kell tartanom, könnyű lesz ez - gondoltam eleinte. Aztán úgy alakult, hogy a kiírt edzéseket reggel tudtam csak csinálni (hajnali 4:15-4:45 körül indultam neki), és akkor szembesültem azzal, hogy nekem reggel nem megy 140 fölé a pulzusom. Persze futhattam volna sokkal gyorsabban, és akkor biztos jó lett volna, de éreztem magamon, hogy bár a számok stimmelnének, de a gyorsabb futás egy magasabb edzészónát jelentene, és én inkább azokat akartam tartani. Plusz az élvezeti érték. Hobbifutóként leginkább a relaxáció, a kikapcsolódás, az élvezet a célom a futással, nem a teljesítmény hajszolása. Tehát maradtam az alacsonyabb pulzuson.

Térjünk vissza a fejlődés kérdésére! Megnyugtatok mindenkit, a terv működik (legalábbis nálam), volt (van) fejlődés. Erősebbnek, energikusabbnak éreztem magam futás közben, és nem okozott gondot a heti öt edzés (plusz 3-4 spinning) teljesítése sem. Ebből a szempontból tényleg működik a dolog. Viszont nekem két-három hónap után kezdett unalmas lenni. Eleinte még leírtam egy papírra, hogy milyen pulzuson mennyi ideig kell futnom, aztán már csak megjegyeztem, mert mindig nagyjából ugyan az volt. Ami kezdetben jó móka volt, hogy folyamatosan figyelem az órát, hogy éppen mennyi a pulzusom, az kezdett elmaradni, inkább futottam a gondolataimba merülve, hiszen nekem a futás sokkal inkább kikapcsolódás, mint 1-2 óra koncentráció. Egyébként vártam volna, hogy egy idő után változnak a pulzus zónák a tervben - hiszen az az ígéret, hogy a zónák alapján kialakítják az egyedi, egyénre szabott edzéstervet -, de ilyen változtatás nem volt, végig maradtak ugyan azok az értékek. Ami még nekem furcsa volt, hogy két óránál hosszabb edzés alig volt a hat hónap alatt. Azt gondoltam, hogy egy négy napon át tartó, napi kb 5 órás futásra felkészítő programban lesznek igazán hosszú edzések, de nem. Ezért néha csaltam, és futottam kicsit többet, mert tudom magamról, hogy nekem ezekre szükségem van, meg kell tapasztalnom edzésen is, hogy milyen állapotban tudok teljesíteni hosszabb távokat. Másik oldalról viszont hagytam is ki bőven edzésnapot - főleg hétvégén -, de soha nem pótoltam, mindig Róka ide vonatkozó tanácsa járt az eszemben (kimaradt edzést soha nem pótolunk!) :D .

Ha már felmerült blogtársam egy gondolata, akkor hadd osszam meg egy másikat is gyorsan: mielőtt belevágtam volna októberben az edzés programba, beszélgettem erről Rókával, és mondtam neki, hogy lehet, hogy nem fogok tudni minden kiírt tervet megcsinálni, mert elég sok a programom, főleg hétvégén. Erre ő azt mondta, hogy elég, ha egy edzéstervnek a 60-70%-át megcsinálod, már az is tuti siker. Na ez megnyugtatott. :)

Egyébként a számok a következőképpen alakultak: összesen 111 edzés volt kiírva, ebből 80-at teljesítettem (72%), 27-et nem (24%), és 4-szer futottam többet, mint a kiírt (4%). Plusz volt néhány nem tervezett futásom is. Róka szerint tehát tuti siker van. :D És szerintem? Mindjárt arra is válaszolok, de előbb még elmondok két dolgot ami engem zavart (zavar) Plandurace-szel kapcsolatban. (Megint csak saját vélemény.)

Az egyik a kommunikáció, marketing. Kicsit olyan érzésem volt/van, amikor egy Plandurance-os emailt olvasok, vagy bejegyzést/hirdetést nézek a Facebook-on, hogy nem a teljes igazságot kommunikálják. Elmondom, mire gondolok. Többször volt az elmúlt hónapokban, hogy azt hirdették, hogy nincs több hely, éjfélkor bezárják a regisztrálási lehetőséget, utolsó lehetőség, csak itt, csak most, ne maradj le. Aztán pár nap múlva érdekes módon újra lehetett regisztrálni, és ment minden tovább. A következő csak itt, csak most-ig. A másik, hogy miközben már ment a BSZM edzésterv, átalakították a portfóliójukat, lecserélték a csomagokat, kicsit drágább lett minden, de látszólag többet kap a magasabb árért a futótárs. A már futó ( megint :DDD ) edzéstervek árait viszont - szerintem tök helyesen - nem emelték, hiszen azok már folyamatban voltak. Ennek ellenére a márciusi havi díjjal már a megnövekedett összeget emelték le a számláról - pedig az edzésterv még tart! Nyilván mind a két eset védhető, bennem mégis egy kis ellenérzést váltottak ki. Kommunikálni csak őszintén, még ha reklámról van szó, akkor is!

És akkor a fő kérdés: siker-e vagy nem számomra a Plandurance edzésterv? A válaszom pedig - akár mi is lesz majd a hétvégén a BSZM-en -, hogy igen. Én érzem a fejlődést, nekem segített, hogy volt egy terv, amihez többé-kevésbé tarthattam magamat. Az alap csomag eléggé általános, szerintem hasonló terveket a netről is le lehet tölteni, mégis itt valamennyire megvan az az érzés, hogy foglalkoznak velem, és néha még arra is gondoltam, lehet, hogy valaki megnézi hogyan teljesítettem a héten.

Végeredményben tehát azt tudom mondani, hogy egy próbát érdemes tenni a Pladurance-szal, aztán majd elválik, hogy fekszik-e ez a fajta edzésmódszer vagy sem. Én most egy ideig biztosan nem így fogok edzeni, de nincs bennem csalódottság, megkaptam, amiért belevágtam.

A blog kartársaiból hárman mentünk VTM-re, meg is beszéltük, hogy akkor ezt a blogbejegyzést a jelen nem lévő Keratominak kéne megírnia, csak hogy igazán hűek legyünk a blog szellemiségéhez. Sosem lesz közös fotó négyünkről...

Készítettek vagy harmincan beszámolót a VTM-ről, szóval így egy hét távlatából olyan sok izgalmas dolgot nem tudok írni, nyilván tök jó idő volt, elmaradt az eső, meg a szél, tök jó volt a szervezés, de minden terepfutás.hu verseny ilyen, az erdő még nem zöldül, de attól még szép, a VTM útvonala pedig minden másik terepfutás.hu pályánál könnyebben futható.
Az érdi csapat nagy számban vett részt a versenyen, még le is maradtak páran a közös képről, amit eredetileg a toitoi WC-k és a kiállós piszoárok elé terveztem, nem a rajtkapuhoz.

Egy hónapja azzal paráztattam/motiváltam magam erre az 50 km-re, hogy 5 órán belüli teljesítést szeretnék, ami nem tűnik olyan erősnek, ha figyelembe vesszük, hogy Kiss Miki nyerte már meg 3:39-el. Ő 20 év terepfutás után kimegy az erdőbe futni telefon nélkül, ahol aztán vmi seggfej megpróbálja lefújni gázsprével (a szél visszafújja rá), megpróbálja leütni egy vascsővel (elveszi tőle, és megcsapkodja vele), aztán a rendőrség picit kering az erdőbe, majd egy hét múlva elkapják a seggfejet.

Szóval az öt órához igencsak futni kell, minden lehetséges helyen, igen nagy tempóban, hogy átlagban kijöjjön az a hatperces. 4:20 és 8:40 között jöttem-mentem, a szokásos vitatigrist eszegettem, ittam a zsákból a vizem, nem nagyon büféztem egyik ponton sem. Délben megéheztem, hiányzott az ebéd utáni kávém. Mélypont, kornyadás, ha lenne az erdőben egy nagy piros "LEMONDOM AZ UTH 112 KM-T" gomb, most megnyomnám, hiszen az kétszer ennyi, hogy a francba bírnám.

A mélypontról tudni kell, hogy csak arról szól, hogy kifogy a cukor és még nem ég a zsír, egyszerű energetikai probléma, át kell vészelni, ki kell várni, amikor túl vagy rajta megint jó lesz minden. Pl, az utolsó 5 km lejtőjén már nincs gond, főleg mikor utolérem érdi futótársam, Nórit a 40-es távja végén, és mondja, hogy na, úgy látom meglesz az az öt óra mindkettőnknek. Egész verseny alatt egyszer sem néztem az órán az időmet, csak pulzust figyeltem, az meg néha baromságokat mutatott, nullát, vagy 220-at, így csak felerészben hittem neki, mikor a tempós részeken a nekem megfelelő 150-160 közötti értéket láttam. Ki kellett volna mosni rendesen a pántot előtte.

A végén arra gondoltam, amit Simonyi Balázs írt, hogy az ultrái végét mindig megnyomja kicsit, mert hihetetlennek tűnik, de tényleg van ilyenkor még tartalék energiánk, mert a testünk okos, nem hagyja teljesen kifingatni magát, inkább folyamatosan azzal bombáz a mérőmókus, hogy hú-de-elegem-van, mikor még messze szó sincs erről. Szóval tőlem szokatlan módon kihajtottam magam, a piros zónába toltam, ahol csak lehetett, a célba érés után vagy öt percig csak ültem egy sörpadon és azt hajtogattam: most nagyon elfáradtam. Közben meg nem fájt semmim, nem voltam eléhezve, nem vesztettem körmöt, nem dörzsölt ki semmi (ja de, az a rohadt össze-vissza működő mellkaspánt megint egy négyzetet égetett a szegycsontomra), nem ért utol Lemúr Miki, és idén se pisilni, se kakilni nem kellett megállnom.

4:51, 28. hely, jó volt. Nagyon szép az érem!

Nezumi, neked milyen volt? Elhitték otthon, hogy erdőben futottál így, hogy össze sem saraztad magad? :)

Ja Lemúr Miki ment 5:12-t alig-alig edzésből, ami jobb, mint az én korábbi legjobb időm, mégis azt írta a végén, hogy "#sohatöbbet".

Nezumi:

Olyan kevés rossz volt, hogy azzal kezdem: kétszer kibomlott a cipőfűzőm, arra nagyon dühös voltam :( zavart, hogy elcsúszkált a cipő nyelve, hogy nem volt kamáslim és telement a cipőm... vérzett is a bokám. de ennyi volt az összes rossz. Kamásli nélkül soha, a gyorskecske nevű cipőmnek meg levarrom a nyelvét, ha nem marad nyugton.

Talán még annyi rossz volt a rajt előtt, hogy vagy tízen rámszóltak, hogy csak maraton? Hát valahol nagy a baj, ha a maraton az “csak” :) nehogymár a futásban legyen olyan, hogy csak!

El is mentem melegíteni!

Minden más tökéltes volt, az idő se hideg, se meleg, se napos, se borult, a végén erőlködött az eső, de most nem jött neki össze. Az volt a terv, hogy futok egy utolsó hosszút a Balaton Szupermaraton (BSZM) előtt. Ugye, azért tudtam elmenni a VTM-re, mert évek óta először nem egyszerre rendezik őket, hála ezért mindenkinek! Plusz közben kiderült, hogy jövőre sem lesznek egyszerre, viszont akkor a BSZM lesz az utolsó baromi hosszú a VTM előtt!

Az volt a terv, hogy sérülés nélkül végigmegyek, ahol tudok, futok, csak beérek a maratoni távon 5 óra alatt (B terv: 5:15, C: 5:30).

Mint nyilvánvaló, a menők emlékezetből lenyomnak egy BSZM-et (négy nap, 196 km a Balaton körül), és ugyan nekem is megvolt már háromszor, de én a gyengék fegyveréhez nyúltam, a jó öreg rendszeres edzéshez, a BSI 30 hetes edzéstervével - közben egy mocsok kis rotátorizom-sérüléssel is birkóztam. Az volt a kérdés, hogy fel tudok-e készülni a 196 km-re úgy, hogy közben azért padlógázzal nem lehet tolni, viszont muszáj mindennap erősíteni-nyújtani (nyugodtan hívhatja gyógytornának, aki akarja, a Moove-ban kaptam a diagnózist meg a gyakorlatokat).

Tudtam, hogy hülyebiztos a szalagozás, mint mindig, meg itiner is lesz nálam, azért én szokás szerint bemagoltam a jelzéseket, jelzésválásokat, szinteket, kanyarokat... hány km után jön az ellenőrzőpont... erre minden húzós részen irányítók álltak :)

Rögtön az elején: milyen már, amikor futócelebek küldik be az embert az erdőbe?

Utoljára 2012-ben futottam a VTM-en, életen első terep-félmaratonját. Mesés volt. Ilyen:

Viszont akkor nem jártam a Mária-szurdokban! Félelmetes és gyönyörű! Jól teletobálták fatörzsekkel, nem nagyon volt idő gyönyörködni :)

Mivel én nem a csúcsdöntésre mentem, ahol tudtam, dumáltam, boldogan válaszoltam az olyan kérdésekre, hogy mekkora is a táv és milyen messze a frissitő :)

Tudtam, hogy jól megyek, időben vagyok, figyeltem, fáj-e a csípőizom... és most egy teljes héttel, némi izomlázzal és további ötven kilométerrel később végre le merem írni, hogy  négy hónap erősítés és folyamatos edzés után egy hegyi maratont meg se érzett a rotátorizom :)

Persze kétség maradt: majd a BSZM-en két nap után is ilyen jó lesz? Vagy csak az volt, hogy nem az aszfalthoz csapkodtam oda a lábamat, hanem a puha erdei talajhoz? Vagy hogy volt benne pár kilométer mászás? Kiderül...

De egyelőre csodálatos érzés!

13 km-től félóránként kajáltam, amit az asztalról fölszedtem, tudományosan izotóniás savanyú uborkát, sajt, tuctucot, jóreggelt-kekszet. A csokit továbbra se tudom, hogy lehet futás közben megenni... megint megpróbáltam, na majd az őzek föllegelik.

7 óra volt a szintidő, 5:15:42 alatt beértem, ragyogott körülöttem minden...

Az öltözőben öröm volt látni, hogy minden körmöm megvan, nem erre számítottam :) jó, hát szerdára az egyik meggondolta magát! De nem ez volt a vicces. Hanem hogy még a bokám körül se lettem poros! Se sár, se por, nem csúszkáltam havon, nem ázott át a lépő, egyszer se estem hasra! Fenékre se!

Egy dolog viszont eldőlt: a remek Nathan ivós hátizsáknak ez volt az utolsó útja. Vége. Hónapok óta kerestem a neten az utódját, meglett, elmentem fölpróbálni, bele is szerettem, de á, minek az nekem... ja, mert a másikból elszállt a lélek. Elszakadt hátul két helyen. A telefon kinőtte az egyszem zárható zsebét. A két pici elülső zsebbe alig fér valami, a hátsó nagyhoz én nem férek, csak vetkőzéssel :( és az is igaz, hogy imádtam a háti ivózsákból inni nyolc éven át, de elegem van abból, hogy kétévente tuti kilyukad a szelep és ömlik a lé a hasamra. Persze a hátsó szelepnek is annyi, akkor meg a fenekemre folyik, és másodszor nem cserélek hidrapakkot, inkább jön ő!

Egy új világ!

Már megvan, teszt hamarosan :)

Mint minden szerdán, most is 18:30-kor találkoztunk az érdi futócsapattal, meg akartam nekik mutatni a hétvégi futónagykövet találkozón kapott klassz kék futómellényt, így legkülső rétegként azt kaptam magamra a decathlonos fényvisszaverő futómellény helyett. Realizáltam, hogy így a szokásosnál kevesebb ezüstös sáv szelvényezi a felsőtestem, de gondoltam nem lesz belőle baj, hisz az Emberi Erőforrás Minisztérium logója mellett van rajta azért pár milliméter fényvisszaverő csík is, valamint a bokámra felpattintottam két kék világító szalagot, az egyikbe még elemet is cseréltem. (Kék csősálat húztam a fejemre, és a csukám is kék, ami remekül harmonizál a többi fekete cuccal, de most a divatmakiságom taglalásában nem megyek mélyebbre).

A szokott 10 km-es dombos útvonalon indultunk el, ami részben közúton, részben aszfaltozott mellékutakon halad, és alig egy kilométert távolodtunk el a Pelikán elvtárs sétány találkozópontjától, amikor beütött az AUTÓS KONFLIKTUS.
Egy dombon haladtunk felfele, elvileg kétsávos, gyakorlatilag jelzésnélkülivé kopott műút, kis forgalmú, párhuzamos a 7-es főúttal, tényleg nagyon kevesen járnak rajta, ezért, ahogy azt kell, a járda helyett a nem létező forgalommal szemben futottunk.
A KRESZ szerint a gyalogos haladhat az úttesten, ha a járda gyalogos forgalomra alkalmatlan, és hát Érden sajnos ez elég sok helyen előfordul, mert vagy szar a járda, vagy egyáltalán nincs, még a frissen felújított nagy forgalmú utak mellett sem.
Szóval beszélgetve haladunk felfele, balról elsőbbségadás táblás bekötőút, nagy ezüst kombi érkezik, jobbra, felénk indexel, egy méterre sincs, a sofőr elnéz balra, jön-e autó, nem jön, indul tovább, minket észre sem vesz, 35 centire vészfékez.
Nem verbális társas érintkezésbe kezdek vele, ez egy úgynevezett "játszma", a tranzakció egyértelműen feltétles negatív sztrók Szülői -> Gyermeki irányba, mutogatom neki, hogy elsőbbségadás háromszöged van, talán alaposabban körbe kéne nézned, de  akkor látom, hogy fél kézzel vezet, telefonál, erre elhagyja a számat egy "te fasz", amit biztos le is tud olvasni ilyen közelről.
Haladunk tovább a futókkal, de a fickó a kanyar után kinyitja az ajtót és utánunk kiabál, hogy valami fényt magunkra tehetnénk, akkor talán látszanánk is.

Tudom, hogy rajtam, most nincs fényvisszaverő sáv oldalt, hogy derékszögből érkezve is lásson, de megszámolom, négyünkön hat lámpa (egy fejlámpa, három piros villogó karon, az én két kék szalagom), és még két fényvisszaverő sáv van.
A konfliktus nem mélyül tovább, de levonom a tanulságot: egy telefonáló autós négy megfelelően, ha nem is alaposan kivilágított futót sem vesz észre, ha nem várt irányból érkeznek. Annyira nem vesz észre, hogy reklamál a kivilágítatlanságunkért, ami ugyan szó szerint nem helytálló, de nagyon jó visszajelzés arra, hogy ez a mennyiségű villogó bizbasz és fénysáv kevés egy esti futáshoz, ha kialakul egy cinkesebb forgalmi helyzet.

Szóval: bár lassan fél hatig is világos van, vegyetek föl magatokra olyan fényvisszaverőt, ami oldalra is visszaver. Legyen rajtatok lámpa. Figyeljetek a szokatlan forgalmi helyzetekre. 
Nem számít, hogy szabályosak voltunk és igazunk van, ha átment rajtunk egy frusztrált, kapkodó, figyelmetlen autós.

Olvasd el korábbi posztunkat a ninjának öltözött futókról és a valódi láthatóságról!

Nezumi:

Vigyázat, ez már az ötödik gútai poszt, volt 15-ben, 16-ban, 17-ben és tavaly is - ám sose ugyanaz! Mert januárban lehet 15 fok, mint tavaly, de -14 is, mint két éve, vagy pusztító orkán, mint 15-ben. Most egyik se, helyette nagy pelyhekben szakadó hó, pár óra múlva havas eső. aminek a sunyi kis éles szilánkjait az arcomba fújta a szél, aztán az is elállt.

A 42 kilométerből 31-et végtelen hómezőben futottuk a szürke ég alatt, aztán valahol messze a kettő egymásba olvadt. Elég riasztó annak, aki világörökségi helyszínekhez szokott (Spar Budapest Maraton, ilyenek), vagy körbe akarja maratonozni a világot.

Én meg szeretek visszajönni pár nappal újév után ebbe a tízezres szlovákiai (és nem felvidéki :)) magyar városba, hogy lássam, tudok-e "csak úgy", minden különleges készülés nélkül maratont futni. A szervezés  eddig is kifogástalan volt, az "üdítőpontokon" víz, mindig forró tea, aztán vigyázat, nem kóla, hanem kofola, banán, szőlőcukor, csoki, süti és fáradhatatlan önkéntesek. Ott, a hómező közepén. Az időjárástól én mindig félek - de ez is milyen butaság, mindig kimegyek futni és sose az időjárástól lett bajom :) Csak jégpáncélon nem futok, szél, hó, hideg, eső... mind volt már.

És nagyon kellenek a hosszúk, egyedül nekem a 30 kilométer is kihívás, hát nem is voltam sokszor ebben a kilenc évben... Rossz időben könnyen rövidítem az edzést, ezer jó duma van hozzá :) Na, ha elfutok a Vágfüzes utáni fordítóig, akkor hiába a duma, ugye, valahogy vissza kell jutni Gútára.

Ehhez képest a tegnapi szakadó hóban, szépen visszavéve a száraz aszfaltos utazósebességből olyan vidáman értem a 24. kilométernél lévő fordítóhoz... és utána át a falun újra, ráfordulni a töltés melletti útra, kutya bajom nem volt, tele volt a fejem olyan dolgokkal, amiket szépen összeírtam, hogy ezeken fogok tipródni. Elhagytam a 30-at és fáradt se voltam, a gyomrom is tökéletes, a kedvem is, még csak nem is untam... és akkor 31 és 32 között egy irdatlan nyilallás a csont mellett, ami három éve eltörött... és nagyon megijedtem. Fél perccel visszavettem a tempót, tojtam rá, hogy mi lesz a vége (amúgy a legjobb maratonok egyikének ígérkezett addig), már remegtem a félelemtől, hogy elszakad az izom, vagy ami tényleg tragédia, újra eltörik valahol a csont... mert ugyanott fájt és ugyanúgy. Aztán még egy nyilallás ugyanabba az izomba pár kilométerrel arrébb... és több nem volt. Jó lassan, elég ijedten - de beértem.

Hazafelé talán nem is fájt annyira, itthon már inkább, a forró víz jó volt, de alváshoz kellett egy cataflam. Reggel úgy ébredtem, hogy kutya bajom, az izom nem fájt, nagyon kellett erőltetni, hogy valami kis rosszat kicsaljak belőle. Oké, futni talán nem lett volna jó ötlet... biztos tudtam volna, de sok ráció nem lett volna benne.

És annyi maradt csak a tegnapi napból, hogy végtelen volt a hómező, összeért a szürke éggel, nem baltáztam el a frissítést, 31-ig tökéletesen bírtam, még ha utólag tudom is, hogy a csúszkálás azért sokat kivett mindenkiből... nyilván nekem se tett jót. Örülök, hogy egy kis csepp izomlázam sincs, a gyomrom - ritka dolog - tökéletes, attól meg sose féltem, hogy megfázom.

Én erre a maratonra nem készültem semmilyen edzéstervvel, a BSZM-program, amit követek, 32-t írt tegnapra. Na, addig jó is voltam :) Azt látom, az edzettségem rendben van, nem bánt az se, ha havas esőt fúj a szél a szemembe, az se, ha az olvad hópocsolyák teljesen átáztatják a cipőmet és már nem érzem a lábujjaimat, tudom, hogy a ropogós havon megszárad a cipő és bemelegszik a lábam :)

A szervezők - a száznál többszörös maratonista Zsélyi Zoltán és Zsélyi Katalin legújabb jófejsége a korosztályos díjazás. Fú, hát tényleg szinte szégyellem, de ahogy visszamentünk a versenyközpontba és már száraz ruha volt rajtam, csak még indulás előtt meg akartam kóstolni a pazar finiserkaját, hallottam a nevemet és hogy első. Úristen, de zavarban voltam!

Komolyan, semmi érdemem, csak annyi, hogy még mindig futok és a nők ennyi idősen már nagyon nem. Na de ezért nekem kupa, bor, rózsaszál, puszi?

A finiserkaja idén megint jobb volt, mint tavaly, a levesek Szent Grálja, a gulyás, amiből akkor is jóllaksz, ha nem vagy húsevő, és ha ügyesen kerülgeted a komponenseket, elég mentes is lehet. Plusz egy világbajnok csupamazsola túrós batyu. Sör, tea, kofola, természetesen.

Valamint olyan finiserérem, aminek egyik oldalán az eddigi abszolút győztesen nevét lehet olvasni. Kíváncsi leszek, mint hoz 2020 vízkeresztje :)

rrroka:

Évszaknak megfelelő időjárás (hózápor, nem takarított utak), senkinek nem megfelelő forgalom az M1-en (vendégmunkások mentek vissza), izgalmas utunk volt kifele Gútára, elakadt hókotrót  kellett kerülni, a határhíd közepén pedig figyelmeztetett a navigáció, hogy "straight ahead!", ki gondolta volna.
Nagyon szeretek Nezumival és Tomival menni bárhova, maratonra tél közepén meg különösen, hisz elég ritkán futunk össze, és ilyenkor nagyon jókat tudunk olyasmin nevetgélni, hogy Simonyi Balázs különös vonzódást érez a tapadós futóruhái iránt, meg hogy tök jó, hogy UTMB-n már saját tányér kell, nem adnak papírból készültet sem, ez különösen fontos ballansz pont egy olyan versenynél, ahova a résztvevők nagyja több száz tonna kerozin elégetése árán érkezik repülővel.

Naszóval én nagyon nem készültem erre a maratonra, a Vadlán óta nem futottam félmaratonnál hosszabbat, 120 km körüli hónapokkal tengődtem, és szép lassan +4 kg úszógumi is kialakult a karácsonyi Stühmer szaloncukrok fogyasztása miatt, így nem igazán csodálkoztam azon, hogy az első 3-4 km-en 155 körüli pulzust mértem Keratomival beszélgetve. Neki is kb. ugyanennyi volt, így egymásra licitálva lassítottunk mindaddig, míg Tomi rá nem jött, hogy a rajt előtt konkrétan 3 perccel elfogyasztott kávéja, nem csak a pulzusát pörgette fel, és egy benzinkútnál félrehúzódott. Nevetve mondtam neki, hogy lehet, hogy az órám eddig az ő pulzusát mérte, de aztán 20 méter múlva láttam, hogy baszki tényleg, egyből visszament 140-re. Ilyen nincs! :D Miért nincsenek ezek kódolva? Azért mert kínai olcsó darabok? Nem hinném!

A verseny Vág melletti szakaszán konkrétan 10 km hófehér tájban kell futni (és ez még csak az odaút!), ami semmilyen szempontból nem szórakoztató, de szerencsére volt beszélgetőtársam, a győri futónagykövet srác, akinek minden története úgy kezdődik, hogy "Találkoztam egy gyönyörű futólánnyal...". A 20 km-es "üdítőpontig" beszélgettünk, ott mondta hogy ő lassítana, én meg mondtam, hogy kicsit fázom (egy hosszú felső elég volt ebben az időben is), szóval gyorsítanék, majd a fordító után pacsizunk. Így is lett, a Vágfüzes utáni 10 km aszfaltos locspocs részt kicsit tempósabban tettem meg, miközben a hószállingózás elállt, majd jött egy kis havaseső, jégdara, szél, Ford tranzit, ami beborít latyakkal, de nem volt baj, mert bekapcsoltam a zenémet, gondolataimba merültem, és az okos kis testem hőtermelése védőburkot vont körém.

Na aztán jött a 30 és 40 km közötti rész, visszafele a gát mellett, ami újból nagyon-nagyon-nagyon kalandosnak és látványosnak ígérkezett, egy elképesztően látványos fotót ide is teszek nektek róla. Döbbenetes színek, dinamikus mozgás!

Valahogy azért kibírtam, és az utolsó 2 km-en a településen belül, már gyorsan elrepült, sittysutty beértem.
Nézem az órámat, 3 óra 52 perc... Végig direkt nem néztem semmit, csak a pulzust, nem számolgattam teljesítést, így egy kicsit elkenődtem. Oké, volt benne egy félmaratonnyi nagyon havas rész, ahol minden lépésből ellop a csúszás 20 centit, de két éve -12 ºC-ban húsz perccel jobbat futottam, és tavaly is 3:36 lett, igaz 10-el magasabb pulzuson. Szóval kicsit elkényelmesedtem.
Jó volt ezt most, az év elején realizálni, lehet kicsit felpörögni, mert hogy lesz ebből UB párban?

Keratomi:

Nem volt olyan rossz, mint lehetett volna. (Lásd Nezumi bevezetőjét.) Mivel fent már minden leíródott, én csak annyit tennék hozzá, vagyis inkább jegyeznék meg, mintegy magamnak, de mégis mindenkivel megosztva; ha úgy tetszik tanulságként, ha meg úgy, akkor közhelyként: egy maraton vidám lefutásához kell, hogy időnként legyenek 20 km-nél hosszabb futások is.

Félóra kellett, hogy meggyőzzem magam. Addigra értem az első hegy tetejére, ahol - tudtam, hogy kijön biztatni a futókat - ott állt egy kis csoportban a legendás Coacholi, kiabált, hogy hosszú lejtő jön, pihenjem ki magam. De akkor már jó volt :)

Túl voltam a félnapos tortúrán, ami a szombati munka után kezdődött, pakolás közben: most komolyan, kell ez nekem? Összecsomagolok, hogy másnap majd újabb hosszú perceket raboljon el a kipakolás? Lopom a drága időt a gyerekektől meg a karácsonytól? (Minden ajándék becsomagolva amúgy már egy hete :)) Ki is kellene takarítani rendesen legalább az ünnepekre, sütni-főzni, én meg futóversenyre megyek? Mínusz 5 fokban? Húsz centi hóban? Egyáltalán: 27 kilométert? Ahelyett, hogy felkelnék rendesen hajnalban, lefutnám ajtótól ajtóig, semmi autózás, 10-kor már itthon vagyok, nincs itt semmi látnivaló, jön a reggeli... Meg amúgy tavaly már lefutottam ugyanezt.

De nem lehet visszafordulni, indul a telekocsi, tíz év alatt először van úgy, hogy értem jönnek, nem én megyek másokért :)

És nyilván rajt után fölfelé a hegyre, a hóban taposott keskeny csapáson elfogy a levegőm, ahogy egyre meredekebb az emelkedő, beleséta, lemaradás, francmegette, mindenki bajnok itt, hegyre született, én meg csúszkálok, botladozom, lesem az órámat, beférek-e a szintidőbe...

Ott a vége: megláttam a tetőn a kis csoportot, hallottam a drukkolást, lassan helyére kerültek a dolgok. Óbasszus, kihez akarom már mérni magam, még ahhoz se szabad, aki pont egy éve voltam, akkor nem volt hó, mentem, mint a meszes. Asszem valahol ott dőlt el, hogy már akkor győztem, amikor neveztem, legyőztem a lelkifurdalást, a gyengeséget, készültem, újratanultam az útvonalat, hagytam, hogy hívjon megint a Szénás :)

Onnantól nem érdekelt, mennyire maradok le a próktól, jött az ismert mászás föl a sárgán a forgókapuig, futás, séta, a kapu után az elvarázsolt erő, amit nem lehet megszokni, olyan gyönyörű, onnan meg már húzott magával a Szénás, amit pont egy éve ugyanitt ismertem meg és azonnal beleszerettem.

Júliusban pedig az egyik legjobb dolog történt az évben: elindult a Szénás-kör, képtelen voltam ellenállni, nekimentem háromszor is, utoljára augusztus 20-án. Iszonyúan hiányzott, dehát ősszel máshol futottam :(

Már láttam a három hóföldte buckát, ráfordultam az utolsó mászásra, hú, meglepi, a csúcson eddig nem volt EP (ellenőrző pont)! De most van! Két sárgakabátos fickó kiabált, hogy futás, futás, én épp hogy lihegtem, aztán fölnézek, jáááj, hiszen ez Szilárd Nagykoviból! Egyetlenegyszer futottunk össze szó szerint, a Hosszú-árok közepén, mi lefelé, a Szénás-északi-körről visszafelé, ő meg a P-t járta be éppen. Aztán a Szénás-csoportban este kibeszéltük, hogy ő volt 50 km-n az egyetlen futó július utolsó napján :)

Na de a másik sárga meg a Szénás-kör lelke, Gergő, nemá, itt önkénteskednek? Annyira jó kedvem lett tőlük! Kiálltak a mínusz 5 fokba a kopasz tetőre szurkolni meg csipet leolvasni, milyen menő már! Ja és le is fotóztak :) Köszi :)

Örömömben el is tévedtem, jó, csak pár métert, de ott egyszerűen mindig, annyira összezavar a panoráma meg a Szénás-hájp. Hát így lett, hogy a fotós (Szasza) szólt utánam, hogy nem arra, és így lett nyitókép az utánfotó :)

A Nagykovácsi utáni hegyet szépen megmásztam, utána csúszott ki alólam a talaj először. Büszke előzés után :) aztán még egyszer, utána meg már a Tarnainál, ahol fenékre estem, az megrázó volt. Onnantól nem számoltam.

A Telki-bánya utáni csúzliszerű emelkedőn hallottam, hogy valami ropog. Megfagyott a rajtszámom! Amikor észrevettem, sutty, újabb perec! Szóval nemcsak a tudodkik buknak fölfelé, megy ez nekem is!

A végén a maradék pár kilométer lejtőt végigsprinteltem, de ennyi esés-kelés után reménytelen volt hozni a tavalyi időt, tíz perccel lassabb lett, vagyis négy óra a nagyjából 27 kilométer 822 méter szinttel.

Viszont a Budai Trail továbbra is tökéletes az aszfalton futóknak, a szervezés makulátlan, a társaság szintén :) mivel többet járok önkénteskedni a terepfutásra, mint versenyezni, folyton fölismernek, ez is olyan jó! Meg az ismeretlenek is, akikkel összehoz az erdő, a lány, aki menet közben nagyokat szelfizett, vagy a pasi, aki bokatörésből gyógyulva vágott neki...csupa győztes! Köztük én is :)

Fotók: Terepfutás.hu, köszi :)

Múlt hétvégén Gentbe keveredtem egy jó kis szakmai konferenciára. Sok mindent nem tudtam a városról, a wikipédia kiköpte, hogy "Észak Firenzéje", ami nyilván egy jót jelentő jelző, bár még a "dél Firenzéjében" sem jártam, szóval nem sok összehasonlítási alapom van.
A város két folyó találkozásánál fekszik, de a "találkozás" ebben az esetben eufemizmus, mert olyan kusza módon fonódik össze a két csorgás, hogy esküszöm a google térép szerint még keresztezik is egymást, el nem tudom képzelni hogyan történhet ez meg. Az is lehet hogy valójában három vagy négy folyó ér össze. Nem tudom. Mindegy. A lényeg, hogy a Duna észak-dél irányú, nagyjából egyenes folyásán szocializálódott érdi gyerekként igen fura meglepetések érik az embert, ha a folyóparthoz akarja viszonyítani a helyzetét, miközben az valójában több folyóág és nagy U alakú kanyarokat csinál.
Ennek később lesz jelentősége.

First contact, vonatról leszállás után

Na, szóval Gent szép, a szállás és a konferencia közötti rész is egész jó volt, de ha az óvárost meglátja az ember, akkor tátott szájjal bámul, még akkor is, ha a Parlament-Mátyás templom-Budai várnegyed (az az erkély, az az erkély!) környéke amúgy megszokott futóútvonala. Egy rakás nagy, gótikus (vagy fene tudja, neogótikus? nem értek hozzá) épület van egy csomóban, mellette sok-sok szép vízparti kecóval, abból a középkori fajtából. 45 perc kocogással át tudtam jutni látványos kikötős folyópartra, aminek csak emelte a látványosságát a kelő telihold.

A legütősebb látványról egy szúrós bozót miatt nem tudtam túl jó fotót készíteni, de el tudjátok képzelni, milyen az, amikor a folyó túlsó partján egy szélerőmű forog lassan a hold előtt, melletük áll egy zölden kivilágított óriási daru, és akkor észreveszed, hogy parton az orrod előtt horgonyzó hajón poénból kalóz zászló lobog.

A szemét szúrós bozótos miatt ilyen nehezen megfejthető ez a kalózós-holdas téma

Jól nézett ki a híd, aztán elkezdett csöngetni...

... és jött egy fényvillamos. :)

Tök jó fejek a Gentiek, itt a vár mellett van egy tér, amin csomó gázlámpa áll, és minden kórház szülészetén van egy kapcsoló, amit megnyomnak új babab születésekor, és ettől felpacsolódnak ezek a lámpák a téren. Milyen szép gesztus! Ha egyszer lesz kórház, pláne szülészet Érden, fogom javasolni a városvezetőknek.
Kétszer voltam futni, másodszor hajnali hatkor a folyópart felé vettem az irányt (az egyik folyópart felé...), és jó sokáig futottam mellette a városból kifele, amíg rá nem jöttem, hogy unalmas, és félelmetes is kicsit. Megfordultam, erre egy bazi csontváz van egy romos, sötét épület oldalára festve, és mellette a lombjahulott fa teljesen pontosan ugyanúgy néz ki, mint a csontváz karja...

ÁÁÁ!

Random Dutra

Hamar visszaértem a biztonságos urbánus környezetbe, hogy aztán ott meg eltévedjek. Ennek a fent említett U alakú folyókanyar volt az oka. Ki tudja miért, azt hittem, ha folyásirányba megyek, akkor pont jó helyen fogok kikötni, csak közben az U elfordult, én meg nem vettem észre, csak amikor már egy másik folyó partjára értem, ahol ronda nagy fémdinoszauruszként meredező ipari daruk álltak. Szerencsére elég jól meg tudom állapítani, hogy merről jöttem, és merre kéne mennem, így némi csalinkázás után visszaértem a belvárosba a várhoz, mondjuk pont a másik irányból, mint ahogy terveztem, de ez mellékes.

Alig öt percet voltam a "hol a túróba lehetek" állapotban, de ugye ennyi idő alatt is sokat lehet rossz irányba futni. Ez alatt az öt perc alatt azt mondogattam magamban, mint vmi elcseszett Luke Skywalker, hogy bízzak a megérzéseimben, hallgassak a belső irányjelzőmre, vezessen csak az Erő. Bejött, tök jó, visszataláltam, oké, mondjuk egy óra helyett 1:20-at mentem, de ez csak jó, úgyis kevés volt novemberben a megtett kilométerem. Most is az, alig 130 kiri.

Hogy lesz ebből jól megfutott Budai Trail M, meg gútai maraton? Még nem tudjuk. Az volt a tervem, hogy az ún. "Run less, run faster" edzésterv alapján készülök kb 10 hétig, de ebből egyelőre csak a kevesebb jött össze.
Minőségi edzések, azok kellenének.

Még tavasszal beneveztünk Rókával a Vadlán Ultra Terep 108 km-es távjára párosban. Ő már tavaly is volt hasonló módon, én először. De remélem nem utoljára. Nagyon szuper volt minden ezen a rendezvényen. A pálya tök jól futható, kiválóan jelölve (még én is csak kétszer mentem rossz irányba), szép helyeken vezet; a befutópárna nekem nagyon tetszik, a frissítőpontok és a versenyközpont kínálata pedig terülj-terülj asztalkám jellegű.

Sokat nem akarok írni, két-két futással tudtuk le a távot, először 22-23 km-t, másodjára 29-34 km-t mentünk, ezzel Róka kicsit többet futott. Sikerült bejönnünk a 3-ik helyre a két fős férfi csapatok között, ötből. Ehhez főleg Róka gyorsasága kellett, és hogy - mondtam már? - csak kétszer tévedtem el. :)

Az időnk 13 óra 14 perc lett, és csináltunk egy csomó képet:

Finisher párnák

Rajt előtti készülődések

Összeálltunk egy fotóvá

Rajt előtt

Kilátás a Rezi várból

"Na mi van, elfáradtál?" - kérdezi Róka az első váltásnál

Egy kis Sztúpa

Róka rohan váltani

Róka váltás után nyújt

Szép kilátás

Én mára befejeztem.

Két boldog ember: az egyik éppen abbahagyta, a másik éppen elkezdi

Meseszép

Vadlán lik

Finisher párna közelről

Kapcsoltam

Igényes és szép

Köszönjük Andinak és Renátának, hogy ott voltak, és kísértek!

Még februárban kitaláltuk Lacival és Áronnal, hogy kell nekünk egy jó kis határfeszegető német terepverseny, megtoldva egy kis Berlinnel Áronnál és Münchennel Laciéknál, amolyan barátvégiglátogató hosszúhétvége, ahol sör és snapsz helyett sziklákkal és szintekkel csapjuk szét magunkat.
Kis feleségemtől meg is kaptam szülinapra az egészet repcsivel oda, vonattal vissza, nevezéssel, all inclusive. :) Nagyon köszi!!! :)))

UTH-n pont erre futottam... Alattunk a Prédikálószék.

A berlini fél napos városnézés után, hat órásra tervezett, de kajával, pit-stoppal, stau-val, zivatarral 9 órásra nyúlt autózással értünk a bizonyára festői szépségű tájban megbúvó szállásunkra. Már sötétben érkeztünk és még napkelte előtt távoztunk, szóval lehet hogy egy földfelszínben óriási sebhelyként tátongó külszíni fejtés, egy gőzölgő fehérjefeldolgozó és Európa legnagyobb rozsdamarta roncstelepe közötti kis házban aludtunk, nem tudjuk.

Ez az Arbersee, a túlsó felén volt a rajt

Az Arberland Ultra Trail rajtzónája viszont tutira szép helyen volt, egy síközpontban az Arbersee nevű tó mellett (festői, nyilván). Negyven márkáért jóféle technikai póló, fejpánt, versenycímeres színes pohár volt a fajdkakasról elnevezett "Aurerhahn Trail" középtáv nevezési díjába (hosszú táv, az "Arberland Ultra Trail" 64km@2000+; a rövid, az "Arberseewand Trail" 16km@900+). A frissítópontokon kóla helyett sör, meg többféle nagyon rokonszenves piskóta a szokásos banán-szőlőcukor-gumimaci szentháromságon túl.

Rajtpóz

Meg persze 41 km hegyi út, 1500+ szinttel. Két hosszú mászás, egyik 4 kiri alatt 400, a másik 7 km alatt 700 méter szintet emelkedett, kettő között lementünk majd ezret.

Hegytető óriási fajdkakas tojással, vagy mivel

Ezt a lefelés részt szerettem, mert vigyorogva suhantam remek tempóban a murvás utakon, technikás köves ereszkedéseken és a patak melletti fenyves ösvényén. Botokat most nem hoztam, a repülőre nem nagyon lehet ilyesmit felpakolni. Hiányoztak, főleg amikor láttam, hogy másnak van, de az emelkedőkön összecsukva pihentek a zsákban (mert rohadt menőn néz ki zsákon, ez a terepfutók hátracsatolt ninja kardja), vagy a lejtőkön egy kézbe összefogva szerencsétlenkednek velük, és inkább jajjgatnak, hogy mennyire beállt a combjuk, ahelyett, hogy a botokat használva tehermentesítenék a fáradt izmokat.
Ilyenkor jó, hogy nem értik amikor mellettük elhaladva azt mondom kedves hangon, hogy "Ha olyan hülye vagy barátom, hogy csak cipeled azt a szart, akkor meg is érdemled, hogy fájjon, Grüss Gott!"

Minek neked az a bot haver? Majd amikor elnyalsz egy kövön és ráesel, rájössz, de jó lett volna csapkodni vele!

Terepversenyeken úgy szoktam várható időt kalkulálni, hogy a távhoz hozzáadom a szint tízszeresét, vagyis a 41 km 1500 szinttel az cirka 56 kilométer, az akkor hatpercesben 5 és fél óra kell legyen nagyjából.
Laci sajnos szétcsapta múlt héten a lábujját egy félmaratoni PB-vel, így saját bevallása szerint 25 km-től sétált, sántikált, persze mi tudjuk, hogy leginkább szelfizett és kajált. Áron Berlinben futott múlt héten maratont kicsit megfázva, így Kipchoge mögött valamennyivel lemaradva ért be, és még most sem volt 100%-on. Szinte egymás után értek be valóban 5:30 körül, Laci szomorkásan ingatva a fejét, Áron viszont szélesen vigyorogva.

Én viszont megleptem magam, mert azzal nem számoltam, hogy most egészen jó formában vagyok és 50-60 km aszfalton valószínüleg menne ötpercesben is, így eléggé örültem, amikor tájfotózással, pisiszünettel, ivótasak töltő nagydepóval, a 30 km utáni kötelező maratoni fallal (Nem is tudom miért nem csapnak hozzá még egy kirit a szervezők, hogy tényleg maratonnak nevezhessék.) együtt beestem a célba 4:40 alatt, 35. hely környékén. A lefeléken toltam 4:03-as kilométert is, és elég sok 5 perc alatt vagy akörül volt.

Majdnem nutellás lángossal regeneráltam, de aztán a sors megkímélt, így felelősségem teljes tudatában mondtam Laci "Menjünk jövőre a Stubai Ultratrail «urban2glacier» nagy távjára!" felvetésére, hogy a 65 km, csak felfele, 5000+ szinttel, havas gleccseri céllal, tök jó ötlet, benne vagyok.