Hosszútáv blog

A vasárnapi bányás útvonalunkhoz reaktiváltam egyik régi cipőmet, A Saucony Omni 8-ast, mert a Phoenix 5 oldalt kicsit szellőssé vált, és nem akartam nagyon beázni. Induláskor ez tök jó ötletnek tűnt, régi ismerősként burkolta be a lábam, sokkal masszívabban, mint a Phoenix. Ezt az alkalmat választottam, hogy kipróbáljam a camelbackem is, amit jó pár éve az azóta megboldogult Plus áruházban szereztem be, a szivornyás-tömlős része pedig még sosem volt használva. Lemúr Mikivel fontolgattuk, hogy a Vértes Maratonon indulunk a  40 kiris távon, ehhez gondoltam, hogy jól jönne ez a komolyabb utánpótlás szállító eszköz. Versenyen ugye sosem szabad új dolgokkal kísérletezni, így ez a könnyű két órás futás jó alkalomnak tűnt a teszthez. Beleraktam az okostelefont, a zacsit egy liter vízzel, egy nagy adag nápolyit, két kulacs teát, egy zoknit tölteléknek, ehhez kaptam út közben Lemúr Mikitől egy nagy zacskó dughagymát. A tömlő elég zavaróan lötyögött, de amúgy a has- és mellkaspánt teljesen stabilan, rázkódás és dörzsölésmentesen tartotta a hátamon a pakkot, egyedül a víz volt kicsit hideg  a derekamnak, hidegebb időben az áthűlt itóka szerintem marha kényelmetlen tudna lenni ezen a részen. Lemúr Mikinek tetszett a szett, de mondtam, hogy mielőtt rohanna venni egyet próbálja majd ki az enyémet.
Szóval vígan beszélgetve futottunk felfele a fundoklián, majd a levenduláson, nekem el-el akadt a szavam, mert a Balboa óta megint kijöttem a formából, míg Lemúr Miki a szokásos szívósságával és könnyű lépteivel vette az emelkedőt. Kérdezgettem néha, hogy ugye fárad már, de folyton nemmel felelt. A levendulás tetejére feltörte a régi cipő a jobb lábam, otthon néztem, hogy egy jó 3 centis vízhólyag lett a talpboltozatomban, úgy néz ki a mosás nem tett jót a talpbetétnek, valami keményebb lett benne, mint volt. Amikor viszont árnyékos kanyarokban lapító nagy saras tócsák jöttek, akkor örültem, hogy régi cipő van rajtam, és nem ázik be. Beáztam viszont máshol, a camelback tasakja valahol kicsit lukas, így szép lassan szivárgott a víz a derekamra és seggemre. Bepelenkáztuk egy nejlonzacsiba (mármint a vizestömlőt), de ez már nem sokat ért, átázott atáska háta, és ez persze akkor történt, amikor az útvonal legtávolabbi végén vagyunk. Szerencsére nem volt hideg, így nem fáztam, de éreztem, hogy nem kellemes. A bányánál ezért aztán nem is sokat időztünk, betoltuk a nápolyit meg a teát, csináltam egy fotót és már tűztünk is tovább.

 Klikkre nagyobb.

Hazafele megbeszéltük, hogy a Vértes Maratonról egyelőre szomorúan, de lemondunk, erőinket inkább az utána egy héttel következő Tóparti-futópartira fordítjuk. Kár, mert oda nem kell a camelback, és mire hazaértem rájöttem, hogy ha kicsit meghúzom a pántokat, akkor az idegesítő lötyögés is abbamarad.

Szeretem az olyan futórendezvényeket, amikben van egy kis plusz őrület. Hiába mondják, hogy a hosszútávfutás az érett férfiak (és persze nők) sportja, lássuk be, kell egy adag eszelősség ahhoz, hogy az ember futócipőt húzzon egy fagyos februári vasárnap reggelen ahelyett, hogy az ágyban hörpölgetné a habos kakaót. A Balboa kör szervezőinek ezt sikerült megfejelniük egy adag jó értelemben vett kreténséggel: a 19,4 km hosszú, 829 m szintemelkedéssel nehezített futáson ajánlott volt Rocky Balboának öltözve, szürke, csuklyás melegítőben, fekete sapkában és kesztyűben megjelenni. (Mondjuk a filmben Rocky nem fekete kesztyűt, hanem fehér bandázst viselt, de apróságokon nem akadunk fenn.) 

Egyrészt emiatt a plusz miatt döntöttem az indulás mellett, másrészt azért, mert a szürke mackónadrág kivételével minden ruhadarabom rendelkezésre állt. Ha mondjuk legközelebb Mary Poppins-emlékfutást rendeznek, akkor kétszer is meggondolom, hogy jelentkezzek, de így már csak egy szürke női nadrágot kellett lenyúlnom az XX kromoszómájúaknak fenntartott szekrényünkből (a rózsaszín derékrészt hál’istennek takarta a felső).

Vasárnap reggel negyed 9-kor már ott csapattunk Rrrókával és Dobzséval a Szépvölgyi út végében, leparkoltuk az autót a hóban, majd rögtön segítettünk is egy ismeretlen sporttársnak kimenekíteni a kocsiját egy kátyúból. Ez volt aznap az első jócselekedetem, a másik pedig, hogy hagytam, hogy Rrróka megelőzzön, ami számára óriási elégtétel. De erről majd később. 

Érkeznek az emberek, köztük a beharangozott „sztárvendégek” egy része is (itt jegyzem meg, hogy Kokó teljesen jó fej), majd kb. 200-an rajthoz állunk, Öcsi bácsi bohóckodik, majd irány az erdő! Számomra teljesen ismeretlen a terep, meg is beszéljük Rrrókával, hogy visszafogjuk magunkat az elején, nem vágtatunk eszetlen csikó módjára. Semmi kedvem vágtatni amúgy, be vagyok rozsdásodva, és az a légzőszervi nyavalya sem tett jót a harci kedvemnek, ami az elmúlt egy hétben jelentősen rontott az életminőségemen.

A János-hegy felé vezető út második felénél már bele-belesétálok az emelkedőkbe, itt még nem kényszerűségből, inkább energiagazdálkodási szempontokból. Az egyik kaptatón egy rutinos futó azzal igyekszik erőt önteni belénk, hogy a visszaút könnyebb, mert csak 300 m szintemelkedés van benne, és ez olyan hatással van rám, hogy valahol elhagyom Rrrókát, és egyedül lendítem a levegőbe a kezem az Erzsébet-kilátónál – az előírásoknak megfelelően, és Rocky Balboa egykori teljesítménye előtti tiszteletadásként.

Kinyomoztam, hogy ehavi talpalávaló nótánkat egészen pontosan 1998. augusztus 10-én hallottam először, úgy délelőtt tíz óra magasságában. Onnan tudom megállapítani ilyen pontosan, hogy éppen totál másnaposan próbáltam kijutni a Szigetről, és az egyik CD árusnál valami piszok jó zene üvöltött, rohadt jó tempós-elektronikus-rockos hangzás, olyan, amihez az amúgy ritka ronda német nyelv tökéletesen illett. Betértem az árus ponyvája alá,: - Ezek kik? - A Rammstein. - Ez tök jó zene, nem lesznek Szigeten? - Tegnap voltak.
Akkoriban hetente kétszer rock klubba is jártunk (péntek E-klub, szombat Wigwam, még a Csörsz utcában), szóval nem tudom hogyan került el ez a remek iparimetál nóta, de annyira tetszett, hogy még a szakközép óta elfeledett német tudásom is előjött, és egészen nagy részeket értettem meg a szövegből, sőt mai napig végig tudom üvölteni torkom szakadtából. Az egyik kedvenc számunk lett, szerencsére sokáig ment még a koncertek utáni rock diszkókban, ahol általában a Sisters of Mercy - Temple of Love és a Rage Against The Machine - "Kibaszott tócsa" körüli blokkba volt betéve, garantálva, hogy izzadtra táncoljuk magunkat.
Ej régi szép idők.
Küldöm tehát mindenkinek, aki szereti: Rammstein - Engel

Miután nagynehezen sikerült kiderítenünk, hogy a Classic Balboa kör milyen hosszú (19,4 km, le tudjuk futni), és arról is megállapodtunk, hogy kibírjuk pár száz sporttárs közelségét, nagyon úgy néz ki, hogy megyünk jövő vasárnap, és lenyomjuk ezt a legendás pályát. Dobzse barátunk is bejelentkezett, hogy szintén kipróbálná magát, és ezúton is kérdezem Izmit, hogy ugye ő is jön velünk? :)
A nagy elhatározás után én úgy éreztem, hogy kellene néhány dombosat futni, végülis 829 méter szintról lesz szó. Ennyit itt Érden ilyen kevés kilométerből nem lehet összeszedni, de azért van néhány nagy, sunyi emelkedőnk. Ehavi három futásom mind dombnak volt, kétszer erre-arra kanyarogtam nagyjából 15 kirin át egyedül, szombaton pedig Dobzséval az Anna-hegyre mentünk fel kényelmes beszélgetős tempóban. Az össz szint majdnem megvan ezzel egyszer. A vasárnapi futások sajnos elmaradtak, esett mindig valami az égből (havazásban nem bírok futni továbbra sem), meg Lemúr Mikit is kiütötte a zöld ász. Jobbulást neked pajti!
A Balboa futásra körül nagyon szigorú a szervezés, ezért őrült módon kajtatok egy szürke kapucnis mackófelső után és kicsit félek, hogy mi lesz hanem kapok...

Másik kiírás: http://www.terepfutas.hu/hu/balboa-koer/balboa-tudnivalok/classic-balboa.html

Facebook esemény pólórendeléssel: https://www.facebook.com/events/581805595169735/

Edzésnapló 2013, 004. futás

- táv: 14,5 km, Duna-gát és vissza
- idő: 01:15:36
- tempó: 05:13
- időjárás: enyhe idő, eső
- hangulat: lelkes, kifulladt, lelkes

Háromszor úgy nekiállt zuhogni, hogy a cipőm beázott, felülről. Mire leértem a gátra elfáradtam, de utána helyre rázódtam. Sokkal gyorsabb lett, mint amire a futás közbeni érzés alapján számítottam.
A vastag kesztyű már sok volt, a jobblábas cipőm meg kezd szétmenni, fájt a boltozatom (vagy nem elég erősen kötöttem meg).
Nagyon szép/giccses rózsaszín-kék naplemente volt mire hazaértem.

Ennek a bejegyzésnek a "Mogyoródon izzadni" címet akartam adni, de aztán mégsem kockáztattam, hogy az én kreténségem miatt hagyjátok ki kiralysannyi sporttárs alábbi beszámolóját. Mindenki jobban járt így. Íme:

Kedves Futótársak!

Akkor küldeném a megbeszélt képeket illetve valami beszámoló félét a hétvégi Hungaroring futásról a Nike Futó Klub szervezésében. :)

Hááát hol is kezdjem. Mikor reggel csörgött az ébresztő nem az volt az első gondolatom hogy de jó lenne futni egyet ebben a "csodálatos" időben. De muszáj volt indulni mert össze kellett szedni egy ismerőst aki szintén vállalkozott erre a kellemes kis futásra. Gyalog indultunk,mert a Hungaroring csak egy kis kocogásra van tőlünk. Az első kellemes meglepetés akkor ért amikor a főbejáraton beléptünk és két nagyon rendes futó társ felvett minket,  így legalább addig melegben  és szórakoztató társaságban töltöttük az időt. Ezt a kedves gesztust ezúton is köszönjük futótársainknak! így kb. fél órával a rajt előtt már a paddockba értünk és felmérhettünk a pálya állapotát.

 

Az elmúlt időszak magyar altrock dömpingje után megérett az idő valami keményebb erőnótára. Hogy ne legyen drasztikus az átmenet, nem akartam egyből valami túl brutálissal  nyitni, így inkább a hazai termék Blind Myselfre esett a választás. 

Hallgassuk csak, mit üzen a költő nekünk, futóknak ma, a Magyar Kultúra Napján:

Minden maradék zsírunk égjen el,
Minden maradék vérünk folyjon el,
Minden maradék vágyunkból legyen vezeklés.
Minden felesleges vezekléssel közelebb, közelebb kerülsz!

Kellenek ennél szebb, aktuálisabb gondolatok az új évre? Nem hiszem. A klipben fehérjeturmixot vedelő Kulka János pedig felteszi az i-re a pontot. Élvezzétek a futást 2013-ban is!

- 10 km futás
- 1h 12' alatt

Rrróka jelezte a héten, hogy igény mutatkozik egy vasárnap délutáni futásra, én meg támogattam az ötletet, amennyiben elkerüljük a jeges mellékutcákat. Szóba jött az Anna-hegyi kilátó, végül az lett belőle, hogy felautóztunk az Esztergályos utcáig, és belevetettük magunkat a kietlen vadonba. ("Ez az utca nagyon havas, Henrik! Hogy hívják?" "Esztergályos, Cecília!")

Az erdőben aztán két dologgal szembesültünk. Az egyik a hó:

Szerintem ennél rosszabb idő futásra nem is lehet. Lent a szomorúan olvadó hó loccsan a cipőnkre lépéseink ritmusára, fentről meg az eső dobol nagytriolákat a fejünkön. De, de mégis lehetne rosszabb: egy jó kis szembe szél! Úgy rosszabb lenne. Ennek ellenére elmentem hétfőn egy közepes körre, mondjuk ez azért is történhetett, mert csak az ajtón kilépve realizáltam, hogy nem csak olvad, de esik is. Bamba egy jószág vagyok na.
Annyira bamba, hogy az útvonalamat is menet közben variáltam, de a cél egy óra fölötti futás volt. Irány a fundoklia, aztán majd meglátjuk milyen állapotok vannak arrafele. Hát nagy szánkózás volt arrafele, az eső nem zavarta a srácokat, szorgalmasan ródliztak lefele a völgy túl oldalán. A cipőm ekkorra már többször beázott, így a völgy vadregényes ösvényeit inkább a Vincellér utca meredek emelkedőjére cseréltem. A tetején még nem jártam fél óránál, szóval egy nagy kerülőre indultam az M7 mellett visszafele, csak sajnos elszámítottam magam, és az Ürmös utcai útvonalam műútjánál kötöttem ki. Műúton, sötétben, latyakban, esőben  halmozottan veszélyes és kényelmetlen haladni, de az Alsó-felsővölgyi utcában meg mindig bazi hideg van, így arra továbbmenni nem akartam, úgyhogy egy műúttal párhuzamos utcába indultam el, ahol még soha nem jártam, de izgalmasan dombosnak tűnt. Rövid emelkedő után erős lejtő következett, az alján meg vakarhattam a fejem, hogy merre menjek tovább, mert viszonylag messze kerültem a hazafele vezető műúttól. Dombok mindenfele, hát akkor gyerünk fel-fel. Izgalmas saras-havas-latyakos sárdagasztás következett. Ez olyan környék, ahol senki sem Suzuki Swifttel próbál közlekedni, inkább nagyobbacska tényleg terepjárókkal küzd meg a csatornázással terhelt utakkal. Végül kikötöttem a Facélia utcán, ami azért látványos, mert tulajdonképpen egy bérc élén vezet végig, és jobbra és balra is meredek lejtőre épült meglehetősen gazdagnak tűnő (de nem mindig ízléses) házikók sorakoznak, remek panoráma tárulhat a lakók elé a szebb időben. Annyira jó környék, hogy még egy hókotróval is szembe találtam magam, bár most inkább latyaktolóként üzemelt, félrehúzódtam egy kocsibeállóba, de azért beszórta sóval elég rendesen.
Innen már közel voltam ahhoz, hogy hazaérjek, kicsit belehúztam az eddigi bazi kényelmes tempómba, egy dombon felfele meglepetésemre egy másik futót értem utol, franc se gondolta, hogy ebben a tré időben valaki más is kijön futni. A lány tréningruhába és kapucnis pulcsiban nyomta, ebből látszott, hogy sokkal elszántabb nálam, még ha lassabb is. Egy hellóhajrával köszöntünk egymásnak, és bekanyarodtam az uccsó hazavezető kilométeremre. Erre jön szembe még egy futó. Mi van itt? Még egy hellóhajrá, vigyor, aztán már csak elsuhanok az Ücsörgő előtt és otthon is vagyok. Átázva de jó kedvűen, kicsit lassúnak számító hat perces tempóban, majdnem 13 kirit teljesítettem. Mondjuk ez a dombos-latyakos-csúszós keverék jó volt ebben a tempóban is, de majd elnézek errefele szebb időben is.

A tavalyi év összesítéséből leginkább az derül ki, hogy majdnem kétszer annyit futottam, mint Lemúr Miki, pedig az ezer kilométer sem olyan sok, simán futnak kedves ismerőseink ennél kétszer, sőt akár háromszor többet is.
Azt sajnos nem tudjuk pontosan Lemúr barátom hány edzésből szedte össze ezt az 570 kirit, mert nem minden futást mért Runtasticon, a bloggal összevetni meg macerás, szóval hagyjuk is az ő számait, majd idén rendesebben vezeti az edzésnaplóját, vagyis vezetem neki én, mert olyan rendes voltam, hogy megígértem, ha már én úgy is írom edzesonline.hu-n az enyémet, akkor egyből bevésem az ő futásait is, ki nem állhatja ugyanis a kolléga az ilyesféle adminisztrációt.
Én 88 edzésből szedtem össze ezt a 1089 km távot, ami átlagosan 12,4 kilométeres futásokat jelent, és ahogy arról a FB csoportunkban megegyeztünk, a hosszú futás 10 km fölött kezdődik, tehát még mindig joggal hívjuk magunkat hosszútáv blognak. :) Érdekes, hogy tavaly bár majdnem 1250 kirit tettem a lábamba, alig 11 kilométeres edzésátlagot értem el, köszönhetően a Balaton félmaraton előtti masszív résztávozásnak.
Nagy terveim nincsenek idénre, még egy célversenyt sem tűztem ki, pedig most kell nevezni, ha az ember a legkedvezményesebb időszakokat szeretné elcsípni. A maraton perpillanat nem vonz, a terepfutás annál változatosabb alternatívának tűnik, viszont legalább dupla annyi logisztikával jár. Jó lenne egy piszok gyors félmaratonnal 1:35 alá kerülni. A környéki hendikep futásokra is el kéne mennem, hiszen igazán nekem valók ezek a gyors 5 kilométerek. Bulifutásnak ott lesz a Yourstrully 25 és Tóparti-futóparti.

Nektek mi a számotok 2012-re? És mi a tervetek 2013-ra?