Hosszútáv blog

A minap olyan levelet kaptunk Izmitomi barátunktól, hogy menten el is szégyeltem magam milyen lusta egy jószág vagyok. Izmi nem csak unicumot iszik és utána birkózik derék módon, hanem fut is rendesen, méghozzá pulzuskontrollal, és igen jól fejlődik, irigylésre méltó alacsony pulzussal teljesít edzésre félmaratonokat, akár egymás után is.
Két nap egymás után futni, nem is tudom mikor volt olyan velem utoljára... Három húsz fölötti meg egy hét alatt szerintem soha.
De lássuk mit edzett Izmitomi.

Edzésnapló 2013, bejegyzés 001:

- táv: 15,3 km futás a Dunáig és vissza
- idő: bruttó 1h 26' 30", pisiléssel és a Dunában való gyönyörködéssel együtt
- időjárás: napsütéses, szeles
- hangulat: remek

Rrróka, ne fuss a fény felé!

Rrróka kitalálta, hogy menjünk el a II. Törökbálinti Szilveszteri Hegyi Félmaratonra, ha már itt rendezik a szomszédban. Menjünk, mondtam, mert furdalt a lelkiismeret, hogy 2012-ben csak 5-600 km-t, ha futottam. A terepet félig-meddig ismerjük, hiszen az Anna-hegyi kilátónál többször is szaladgáltunk már. Kicsit túlzás a "hegyi" jelző, de hát istenem, Magyarország lapos ország, az ilyen kétszáz-valahány méteres dombokat is meg kell becsülni. Mint kiderült, a "félmaraton" is túlzás, hiszen közelebb van a pálya hossza a 19 km-hez, mint a 21,1-hez, de ezt a vége fele nem bántam, mint ahogy azt sem, hogy az Anna-hegy akkora, amekkora.

A teljes táv négy kör a törökbálinti hendikep-futás pályáján, ami monotonnak tűnik, de valójában jól jött, hiszen hamar kiismertük a terep trükkjeit. Például azt, hogy rögtön egy emelkedőnek kell nekifutni, és mind közül ez a leghosszabb és legalattomosabb. Ennek a lábánál gyülekeztünk:

Elrajtolt a 60-70 főből álló mezőny, mi Rrrókával rögtön az első harmadba küzdöttük magunkat, és egy korrekt 5:20-as tempót toltunk. Ahogy lenni szokott, az elején nem volt semmi gond, és pár km után nem túl baráti gesztussal le is hagytam Rrrókát, hogy szárnyaljak, mint Leiter Jakab. 

A karácsonyi ünnepkör energiabevitelét szilveszterig illik mozgással kinullázni, vagy legalábbis nullszaldó felé mozgatni. Legjobb módszer erre egy lassú, hosszú futás, ehhez azzal aszisztál az időjárás, hogy hét ágra süt ránk a nap, és bőven plusz fokokat mutat a hőmérő. Jó ez nyilván jár némi sárral, dehát ezzel ki lehet békülni.
Én a szokásos nagy körre indultam, fel a Fundoklia felé, le az erdősoros utcákon, egy ilyen majdnem huszassal kvittek leszünk a szervezetemmel a rigójancsikkal lekísért töltöttkáposzta után. Éreztem, hogy nehezen indul be a mozgás, felszedhetettem pár plusz kilót is, de azért a vidám napsütésben én is mosolyogva futottam, a fundoklia meredek lépcsőjén sem torpantam meg, sőt nem hallgattam lábaimra akkor sem, amikor azt mondták a völgy után, hogy talán ennyi elég lenne a sárból és a latyakból, hisz ez csak locsogás. Raktam egymás után a cupákjaimat, ahogy azt kell, mindig a bal lábammal a jobb lábfejemre felverve a hólét, sohasem fordítva, ami kicsit fura dolog. Szerencsére az átázott cipő futás közben még nem hideg, csak majd utána. A levendulás mellett óriási tócsa vetett majdnem véget a futásnak, mert a susnyásban kikerülés közben nagyot reccsent a jobb bokám egy hupán, és ijesztően fájt utána pár percig. Azt tudtam, hogy ha rá tudok állni és hajlik, akkor megállni tilos, mert innen hazasétálni egyenlő a megfázással, vagyis mindenképpen futva kell hazamennem, az pedig nem fog menni, ha kihülnek a bokamozgató izmaim, és lemerevedik, bedagad a lábam. Séta-séta-kis kocogás, hm, jó lesz ez, lehet hogy valami ág is reccsent ott a bozótban, nem csak a bokám. Úgy döntöttem az eredtileg tervezett úton megyek haza, nem rövidítek, bár a rövidítés is csak 3-4 kirit jelentett volna, mert az útvonalam tőlünk majdnem legmesszebb lévő pontján voltam. Hejj, gyerünk tovább, sarazzunk! Lehet, hogy a jéghideg olvadt holé még jót is tett kicsit. Nemsokára rákanyarodtam a Tetőfedő utcára, ami már lejtő, viszont nagyon árnyékos így jelentős részben még jeges volt. Itt többször is elmondtam, hogy huhuhuuu, miközben métereket csúsztam, csak félig szándékosan, de szerencsére egyszer sem nyaltam el, vagy csapódtam lendületből az út menti fáknak. Éreztem, hogy egyre sarasabb leszek, amitől muszáj volt vigyorognom, franc se tudja miért élvezi az ember, ha össze-vissza csapathatja magát. Lefele menet lenyomtam egy Ford Forcust is, először gondoltam magam elé engedem, de a gazdája nem élvezte a sarat, úgyhogy kénytelen voltam megmutatni neki, hogy kéne venni ezeket a jeges tócsákat. Az Erdősor utcára állandósult a vigyor a képemen, pedig itt már elfogytak a jóféle jégpályába átmenő kátyúk, és a combom is kezdett beállni, hiába, a havi 50-60 kilométer amit a maraton óta futottam, nem elég a szintentartásra, csak megakadályozza a teljes elpunnyadást. Majd jövőre...! :)
Végül azért tisztességes 5:45 átlagtempót futottam, ez pont a Fekete Lyuk, dehát ezért esett ennyire jól. A bokám kicsit dagadt, kicsit fáj, kenem a varázsszerekkel, de pingpongozni tudok vele, szóval nem vészes a helyzet. Sőt úgy néz ki bírni fogja a sziveszteri 2. Törökbálinti hegyi félmaratont is.

Idő: 01:51:24
Táv: 19.38 km
Tempó: 05:45

Néha, amikor a rádiókból már elegem van, konkrét számot meg nincs kedvem hallgatni, randomra rakom az iTunes-t és a matematikai algoritmusára bízom magam. Ilyenkor rendre felbukkannak a múltban hallgatott zenéim, amikről már szinte meg is feledkeztem, és randomról átváltok asszociációra: hú ez de jó, és ez is milyen jó volt, ezt meg bakker de rég hallottam. Elindul egy nosztalgia spirál, amely mentén egyre jobban belekeveredek fiatalkorom zenéibe. Így bukkant fel ma a múltból hazánk undorítóan trágár hardcore frontja az Action zenekar személyében, a drogos grundge vonalban a Southern Special, aztán pedig Mátyás Attila, aki mostanában több szempontból is aktuális. Október 31-én megjelent a legendás F.O. System újrakevert, turbózott, fényesített albuma, két CD-re bővített színes-szagos "Deluxe Remaster Box" kiadásban, amit holnap elő is adnak a PeCSában a VHK-val karöltve. (Izmitomi majd elmeséli a világvége után, hogy milyen volt, mi is mentünk volna, de aztán napi szintű teendőfelhalmozódás miatt szkippeltük.)
Az FO System remek dark zenét játszik, azonban belátom, hogy futni nem lehet rá. Matyi játszott az Actionben is, de mint mondtam az Action a világ legtrágárabb szövegű zenekara, így tőlük semmiképp nem tennék ki zenét, anyukák, meg gyerekek is olvasnak minket. Az Action után zenészünk visszatért a dark vonalra, akkor állt össze az Agnus Dei nevű zenekar, ami megélt egy darab  albumot, ami az így utólag találó, Minden címmel jelent meg. Pedig igen jófajta zenét játszottak. Az egész album hangulata adja magát futáshoz, az FOS borongásánál tempósabb, de mégsem gyors, flow jellegű dalok sorakoznak ezen a lemezen, amik kiváló aláfestései egy téli lassú-hosszú futásnak.
Az albumról mi mást választhattam volna talpalávalónak? Mi futók is hordunk egy jelet, nem igaz?

Nem voltam formában vasárnap reggel (valójában már napok óta), mikor elindultunk a rituális Velencei-tó körbefutásra. De ha már járt a szám, és megígértem Rrrókának, hogy elviszem, szóba se jött, hogy kihagyjam ezt a kedélyes eseményt.

Olyan hideg volt, hogy a kocsi hosszú km-ek után sem melegedett át, Tárnok után meg is kellett állnom, hogy kézzel kaparjam le a jeget a hátsó ablak belsejéről. Két rendőr egy civil autóban rögtön mellénk is húzott, hogy ellenőrizze ezeket a gyanús alakokat (Rrróka szerint segíteni akartak, persze). A futócucc szerencsére még nem volt rajtunk, különben be is vittek volna, mint köz- és önveszélyes elemeket, és semmi kedvem nem lett volna a vasárnapot a hűvösön tölteni, már így is át voltam fázva.

Agárdon sem volt melegebb, mégis szép számban összegyűltek az emberek, a végén lehettünk vagy százan, szervezőkkel együtt, plusz Pannonfunk. Milyen mohos kövek alól bújnak elő ezek az őrültek?

A hirtelen ötlet, hogy alaposan felkészülök a Tóparti-futópartira hirtelen ötlet maradt, hétvégére kifogyott a lüket, a vasárnapi hosszú elmaradt, a pénteki poharazás pedig nem számít edzésnek. Már csütörtök lett mire megint eljutottam futni, borzalmas hogy rohan az idő. Szóval a gát felé vettem az irány, szembeszomszédom mesélte, hogy lejár ide egy hosszt futni, egy hosszt görkorizni, és este nyolckor is tök jó a láthatóság, mert az aszfalt veri vissza csillagfényt. Gondja csak ködben támadt, amikor egy hirtelen feltűnő kivilágítatlan bringás elütötte, és még meg sem állt megnézni, hogy mi történt. Félrészeg horgász lehetett, rendes kerékpáros ilyet biztos nem tesz.
Szóval felbátorodtam, hogy hát ha ő tud este nyolckor a gáton futni, akkor délután négykor baj nem érhet, nosza irány a töltés. Rohadt hideg volt, -2 fok, hosszú technikai - rövid technikai - polár - fényvisszaverő kombóban is éreztem, hogy bizony zima van. Egész tempósan haladtam, rendesen átmelegedtem, de azért a vastag kesztyűt és a sálat-sapkát sem bántam. Vidáman fordultam a gátra alig 25 per futás után. A kihalt gátra. A kihalt és sötét gátra. A kihalt és sötét gátra, mellette sötét erdővel, mögötte sötét folyóval. Az első sorompóhoz közeledve még sötétebbnek tűnt az egész táj, innen már elfogynak a házak és véget ér a vízmű is, a gát másik oldalán csak szántóföldek sorakoznak, Sötét szántóföldek. Rájöttem, hogy semmi kedvem sötéttel körbevéve futni. Lassítottam megálltam, és inkább visszafordultam. Spuriztam visszafele a civilizációba, amit arany fénnyel vont be az áldott közvilágítás. Rossz érzés volt mögöttem ez a sok sötét, úgyhogy hátranéztem, de nem volt ott semmi. Futottam tovább, hátranéztem, megint nem volt ott semmi. De amikor harmadszor fordultam hátra ... akkor sem volt ott semmi. Próbáltam nem gondolni a sötétre, de ugye nem lehet tudatosan nem gondolni valamire. Lemúr Miki kölyökkorában egész éjszakát töltött a sötét erdőben, kilométerekre a lakott területektől. Amikor mesélte, akkor is nagyon bátor dolognak tartottam, de most még komolyabbnak tűnt egy ilyen próba, és nem annyira vonzónak az, hogy egyszer sátrazzunk majd erdőben. Ezek után tuti ijesztgetni kezdene. 
Megkönnyebbülve fordultam le a gátról, de akkor meg a hó kezdett el hullani. Szeretem a havazás, szeretek hóban futni, de nem szeretek havazásban futni. A pelyhek az arcomba és a szemembe vágnak, ettől behúzom a nyakam és hunyorgok, alig látok, a vállam elkezd fájni a rossz tartástól, a tempó ettől lecsökken, és csak még több ideig kell havazásban futni. Rettenetes. Ráadásul az autósok ilyenkor pánikba esnek és megvakulnak, majdnem bátrabb dolog így az út szélén futni, mint egész éjszakát az erdőben tölteni. A lehetőségekhez képest igyekeztem gyorsítani a tempót, és örök hála a Pendulum Voodoo people remixének, hogy maximálisan segített ebben.
Amennyire rossz futni havazásban, annyira jó utána megállni. Az arcodba csapódó éles és jéghideg pengék elvakító kellemetlenségből szállingozó hópelyhekké szelidülnek, a futás miatt egyáltalán nem fázol, és jön az edzés utáni elégedett és békés érzés.

Idő: 01:00:14
Táv: 11.39 km
Tempó: 05:17

Bitliszbá tarolt, nehéz megszólalni az ötnapos ultramaratonja után, hogy én meg futottam a héten kétszer egy órát... Ugye milyen viccesen kevésnek tűnik a napi 8-10 órás futásokhoz képet? :D
A maraton után kicsit leálltunk (illetve én leálltam, Lemúr Miki edzett amennyit szokott), bár múlt héten összehoztunk egy közös tárnoki tókört Izmitomival, ahol jól eldiskuráltunk 15 kirin keresztül, majd arra megállapításra jutottunk, hogy az okostelefon GPS-ek elég furán tudnak mérni, legalábbis Lemúr Mikié olyan kacskaringósan utakat rajzol, mint az örkörhugyozás, az enyém meg kiegyenesíti a kanyarokat, mint egy részeg hummeres. Izmi is mesélte, hogy fura különbségeket tudnak mérni az ő eszközei, úgyhogy tervezzük, hogy a Duna-gáton végére járunk ennek a dolognak, összevetjük az eszközeink adatait, már ha sikerül megint összehoznunk egy futó találkozót.

Balra Lemúr Miki GPS útvonala, jobbra az enyém, ugyanavval a Runtastic appal mérve, különböző okostelefonokkal. (A km jelzés azért tér el, mert nem egy helyről indultunk.)

A héten észbe kaptam, hogy két hét múlva velencei Mikulás futás lesz, ahhoz meg illene kicsit futogatni, mert oké, hogy Lemúr Miki 5:30-al simán teljesíti így is, de én a maraton óta száz kirit sem futottam, és ezen a 28-as körön mindig sikerül kipurcannom félmaraton után, most pedig nem szeretnék a térdig érő hóban egyedül küzdeni a farkasokkal.
Kedden a korai sötétedés nehezítette a dolgomat, nem szeretek forgalmas utakon futni ilyen sötétben, még akkor sem ha fényvisszaverő mellény és bringavillogó is van rajtam a teljes láthatósági eszköztárból. Felszaladtam hát a földutakon, mintha az Anna-hegy felé indultam volna, itt autókkal tényleg nem találkoztam, ám egy futó sporttárs kocogott lefele, vigyorogva köszöntöttük egymást. Jól ment a futás, mondjuk ennyi pihenő után menjen is jól, utóbb a térképen néztem, hogy mégsem voltam olyan gyors felfele, mint azt gondoltam, pont 6 perces tempóban futottam a Felsővölgyi utcáig az első öt kirin, igaz volt benne 100+ méter szint, na de akkor is. Lefele viszont nagyon mentem, ennek több oka is volt. Egyrészt a Felsővölgyi utca tényleg egy völgy, és amikor rákanyarodtam, akkor tudatosult bennem, hogy itt bizony 5 fokkal hidegebb van, mint a völgyön kívül, itt ködként szállt a leheletem párája, és bizony fázni kezdtem. Másrészt ez Érd legszélső utcája, szinte semennyi közvilágítás nincs, van viszont koromsötét erdő, és csatornázás miatt feltúrt útburkolat. Jobbnak láttam felpörgetni a lépteimet, az enyhe lejtő is segített, így 4:50-en belüli sebességgel spuriztam lefele. Elhussantam egy fejlámpázó sporttárs mellett, vele is örömmel köszöntöttük egymást. A tempóváltással végül 5:20-as átlagra szépítettem ezen a majdnem 12 kiris edzésen, mondhatom, hogy sikerült elkerülnöm a fekete lyukban futást. Visszatérésnek nem rossz.

Elhatároztam, hogy másnap megyek egyből egy regenerálódó tempós rövidebbet (ennél is rövidebbet), és úgy alakult, hogy tényleg lett időm is futásra, úgyhogy nekivágtam a sötétben a Fundoklia felé egy laza körre. Már az elején éreztem, hogy a lábaim bizony fáradtak, ráadásul tudatosan lassítottam kényelmes tempó alá, mert a Futók Kézikönyve szerint így kell váltogatni az edzéseket, és ezt igyekszem megfogadni, csakhát irtó kényelmetlen a fekete lyuk alatti lassú sebességgel közlekedni, nem irigylem a pulzuskontrollosokat, akiknek még ennél is lassabb tempót diktál az elején az a rohadt pulzusmérő. Engem is az vigasztalt, ami őket, hogy hosszú távon ez lesz a jó nekem, de azért annyira nagy kedvem nem lett, hogy egészen az M7-esig elfussak.  A csatornázás után murvával nagyon szépen helyreállított Vereckei utca meredek dombjának megmászása után a koromsötét fennsíktól megrettenve vissza is fordultam, így nem lett meg az egy óra futás, mindössze 52 percet mentem, mindössze 6:25-ös tempóban. Nem baj, ez a regeneráció, csak így tovább, vasárnap jöhet egy hosszú!

Bitliszbá beszámolója közben sok kérdés merült fel a többnapos ultrafutóverseny technikai, szervezési és persze emberi oldalával a kapocslatban is. Most megtudhatjuk hol aludt, mit evett, hány körme maradt...

Egyebek 

Most a Bécs – Pozsony – Budapest Ultramaratonhoz kapcsolódó egyéb hasznos, vagy haszontalan dolgokat szeretném megosztani

A nevezés
Ezt közvetlenül nem én intéztem. Barátaim dobták össze rá a pénzt és leptek meg vele. A családom persze tudott róla. A nevezés után érkezett egy számla, de erre már nem volt szükség. Én a nulladik napi versenyértekezleten nem vettem részt, mivel egyből Bécsbe vonatoztam a kerékpárral, és nem szálltam le Győrben csak ezért. Így Bécsben kaptam meg a rajtszámot, a pólót – sima pamutpóló – és a karszalagot, aminek csak a gyúrásnál volt jelentősége. (Amikor láttam FB-on, hogy megkaptad a nevezést ajándékba, akkor azért voltak kétségeim, hogy ez mennyire öröm, hiszen mégiscsak egy ötnapos ultra-szívásról van szó. :) - rrroka)

Tehát ezeken kívül a nevezési díj tartalmazta a frissítőpontokon a frissítés lehetőségét, a kísérőknek matricát a kerékpárra vagy autóra, a beérkezés utáni gyúrást – az egyéni indulóknak elvileg elsőbbséggel. Az esti befutónál egy tányér meleg levest. És, persze az időmérést, az öt kilométerenkénti távolságjelzéseket, az orvosi felügyeletet (motoros és autós is). És a csomagszállítást is megoldották, bár emiatt kicsit izgultam előtte.

A felkészülés
Mivel fent említett barátaim augusztus 22-én adták át a nevezést, a verseny meg október 19-én indult, így szűk 2 hónapom maradt a felkészülésre (Na pont erre vonatkoztak a fenti kétségeim. :) - rrroka). Ez kb. 6 hét valódi felkészülést jelentett. Először is végig kellett gondolni, mit is akarok, hogyan kellene nekiesni. Először is az 1:30-as félmaraton, az őszi félmaratonok és a Sparon a 3:30 is kapott egy mínusz egyes prioritást. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogyan csináljam. Eszementen feldobtam a Facebook-ra, hogy 200-250-es heteket akarok csinálni (Hé, ha heti két pihenőnapot számolunk, akkor az kb. napi egy maraton lett volna! - rrroka). Ezzel persze csak az állóvizet akartam felkavarni, és jöttek is a tényleg jó tanácsok. Nekem bejöttek a 3 hetes ciklusok (2 kemény és egy kicsit lazább) úgyhogy a tanácsokból is erre irányítottam az edzésmunkát. Fokozatosan próbáltam meg emelni a heti távokat, és a keményebb heteken 130 a lazán olyan 110 kilométert futottam.  Voltak gyors és lassabb edzéseim. A gyorsakat 5 és 5.30 közé a lassabbakat 6.00 körül próbáltam futni. Időnként akadtak persze gyorsabb 4.40-4.45 körüli futásaim is, amikor már nem bírtam a tökölődést. A hat hét alatt nagyjából 700 kilométert pakoltam a lábamba. Ment volna kicsit több, de nem kockáztattam sem a sérülést, sem azt, hogy elegem legyen az egészből. Tudtam, hogy ez úgyis csak tűzoltás. Forrest Gumppal szólva:  „Amikor fáradt voltam, aludtam. Amikor éhes voltam, ettem.”

Szállás
A késői nevezés miatt is nem nagyon akartam nagyon előre szállást foglalni, illetve fenn akartam tartani a lehetőséget a visszamondásra. Erre a Booking.com az ideális. A legtöbb szállásnál adott a lehetőség, hogy a foglalás időpontja előtt kb. a harmadik napig, mindenféle költség nélkül visszamondjam a foglalást. Az árak érdekesen alakultak, mert alig volt drágább mint a hivatalos szállás, ami kollégiumokban volt jellemzően. Bécsben egy apartmanszállóban voltunk a Práter mellett, ahonnan 10-15 perc sétával értük el a rajtot (a reggeli persze itt is benne volt az árban). Pozsonyban szintén kb. 10 percnyire a rajttól egy szállodahajón foglaltunk az ára ugyanaz volt, mint a kollégiumnak. Ráadásul a magyar pincér, a magyar szakáccsal külön főzetett nekünk és a szobába hozta a vacsorát (Ez nagyon derék dolog. - rrroka). Ezen a két helyen a fiammal szálltunk meg.  Győrben egy kis belvárosi panzióban, ahol szintén kedvesek voltak, Tatán szintén egy panzióban szálltam meg ahol a házigazdák nemcsak kedvesek voltak és érdeklődők – a férj-feleség tulajdonospárból a hölgyön Coca-Cola futógálás póló volt – hanem este egy sörre, és reggel meg egy fuvarra is jó voltam náluk, hogy jobban sikerüljön a verseny. A férj simán bepakolt engem az autójába, hogy elvisz a rajtig, hogy azt a pár perces sétát se kelljen a nagy csomagjaimmal megtenni (Ez is derék dolog. Jó látni, hogy ilyen van. - rrroka).

Befutó. Ha belegondolunk, hogy egy félmaratonon, vagy maratonon milyen jó célba érni, akkor el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen több napos ultra táv után ez mekkora érzés lehet. Biztos, hogy az jár most mindenki fejében: énisénisénis!

…és a végén csak egy félmaraton…

Ezt mondogattam mindenkinek, már-már mantrázva, amikor azt kérdezték milyen szakaszok is vannak ezen a versenyen. Most, hogy ideértünk Budakeszire már tényleg CSAK lett belőle (Ráadásul innen csak lejtő. - rrroka).Csak ez idén úgy hatvan-hetvenszer futottam ennyit, vagy hosszabbat. A rajt előtt beszélgetés az egyéni futókkal, a nagyon sok ismerőssel, aki erre a félmaratonra benevezett. Mosolygás és gratulációk az ő részükről, fáradt elégedettség a mi részünkről. A félmaraton Telki felé indult, hogy még errefelé is nézegessük meg a dombocskákat (Ööö... vagy mégsem csak lejtő... - rrroka). Ákos, akivel a Szigeten sokat futottam már, és aki a benevezésem szervezésében is nagy szerepet vállalt, a Facebookon és rajtban is megerősítette, hogy egyéni eredményével nem foglalkozva végigkísér ezen a szakaszon. Futva – illetve inkább kocogva. A mezőny vége felé futunk, de azért vannak még mögöttünk. Előzünk, de minket is előznek. Visszafordulva már az első frissítésnél sem maradt víz a végének (Ez mondjuk kicsit ciki. - rrroka). Különösebben nem hiányzik. Kihúzzuk a másodikig. Fölkúszunk Budakesziről egészen a Szépjuhásznéig. Az autósok sorban araszolnak szembe. Van aki ideges, de elég sokan biztatnak is minket. A Szépjuhásznénál kapunk kis bíztatást az SZTK (Szigeti és Terepfutó Kölkök) tagoktól MagasKöcsi és Cseri szurkolnak lelkesen. Frissítünk és itt csatlakozik hozzánk Pannonfunk. Neki ez hazai terep. Azt mondja, elkísér minket a Libegőig, aztán hogy az Istenhegyi útig. Megereszt egy telefont – Nem baj, ha kések egy kicsit az ebédről? Elfutok a MOM parkig… - jön velünk a végéig. Megpróbálom tartani a 6.00-ás kilométereket. Felfelé se jó már, lefelé se. Mosolygok, mikor megkérdezik Ákost – Bitliszbát nem láttátok?! -  De! Itt van! – Tényleg sokan jöttek ki szurkolni. A délinél kapunk bringás kíséretet is Marcsi és Betti nyújtja az utolsó frissítést a versenyen. Fel az Alkotás úton, kicsit lefelé és „gyors” befutás a rámpán fel a SportMax csarnokba. (Hú, ez de gyors volt. - rrroka)
Megcsináltam. Ha kicsit érzem is, hogy az a 45 kilométer még bepótolandó házi feladat, de akkor is megcsináltam.

Nézem a többieket. Ágit és Zsaklint a két lányt, a két Jani (az első két helyen – Zabari és Bogár), Bálint mosolygósan harmadik. Ármin alig tud járni, Béla, Gyula, Kornél, Tibi. És én. Végigküzdöttük ezt az öt napot. Nem volt könnyű. De mi már tudjuk mi ez. És én el is próbáltam nektek mesélni. Remélem mindenki talált benne érdekes vagy tanulságos részt. Esetleg szórakoztatót, vagy néhol magára ismert.