Hosszútáv blog

A negyedik napi 58 kilométeres Tata-Budakeszi etap tűnik nekem a legnehezebbnek a BBU szakaszai közül. Már három nap van a futók lábában, ezt tetézik a dombokkal. Bitliszbá azonban nem csügged, sőt, úgy tűnik most kezd belelendülni.

Tata-Budakeszi (látszólag 58.4 km)

Az előző este örömét nem tudta csökkenteni a reggeli fáradság. Jó vagyok, na. Pláne, hogy tegnap azért megmutattam magamnak, hogy nem a felkészültségemmel volt elsősorban a baj. A mai szakaszról csak azt tudtam, hogy mennyi, és többek elmondása szerint a legkeményebb szakasz a sok hegy miatt. (Érdekes, hogy mi magyarok következetesen hegyeknek hívjuk ezeket a dombokat. - rrroka) Tapasztalataim csak Budakeszi-Páty-Zsámbék szakaszról voltak, azok is csak autóból. Úgy nem tűnt vészesnek a vége… (persze a pofára esés annál nagyobb volt a végén). No de kezdjük az elején. Dupla rajttal indultunk. Ez azt jelentette, hogy a tévéknek, újságíróknak volt egy látványrajt az olimpiai edzőtáborban. Elég látványos volt, mert két helyi szervezésű futóverseny is velünk együtt indult el ugyanabba az irányba (egyik 7 a másik 31 kilométeres volt). Szépen együtt elkocogtunk kb. 2 kilométert egy vasúti átjáróig. Ott megvártuk, amíg a gyorsvonat elszáguld, majd a sorompó felvonása után indult a mezőny a tényleges rajttal. Én már a vasúti átjáróban vetkőztem (Fura ötletnek tűnik... - rrroka). Jó időnek indult. Háromfős kíséretem lett erre a napra. Csak kettőre számítottam. Cöge és Ulrik már az egyik dunakeszi futás közben megígérték, hogy eljönnek, és előző nap csatlakozott hozzájuk Évi, akit addig nem ismertem, de az aznapi fényképeket mind neki köszönhetem, mert kb. 1,5x bringázta le a távot oda-vissza cikázva. Cögének az első hosszú bringázása volt, Ulriknak pedig jó kóstoló volt az ultrázás „szépségeibe”. Nagyon köszönöm nekik is. (lesz egy 6. rész ami az extrákat tartalmazza. Ebben szeretném leírni azokat a gyakorlati dolgokat - kísérők, űrkaják stb. - amikről a beszámoló nem tesz érdemi említést. (Kommentekbe jöhetnek további kérdések is! - rrroka))

Tehát elrajtoltunk és egy gyenge 10 kilométeres emelkedővel nyitottunk. A bringások körében az agostyáni emelkedő névvel ismert ez a gyilkos szerpentin (Szerintem bringával szarabb lehet ez a domb, mint futva. - rrroka). Nem igazán volt kedvemre. Bár egy fiatal és csinos amerikai lány (aki kb. annyira volt amerikai, mint Jackie Chan vagy Bruce Lee) előzgetett némileg csökkentve az emelkedő meredekségének figyelését. Már a második rajtnál kiszúrtam, hogy teljes versenyes egyéni rajtszáma van. Meg is kérdeztem, hogy egyéni induló. „nem beszélek” feleletére angolul is tisztáztuk, hogy csak ezt a napot vállalta. (aztán kiderült, hogy ezt se végig..) Itt a szerpentinen elmentek mind, akik előttem végeztek. Szasza kiugrott a gerecsei relaxközpontjából és fotózott kicsit. Mégiscsak öröm, ha olyan futótárs jön szurkolni, akit ismerünk is. Csak mi maradtunk Árminnal egymás közelében az egyéni versenyzők közül. Az egész nap egymás előzgetésével telt. Zsaklin és Kornél is végig mögöttem volt.  Az emelkedő tetején úgy döntöttem, hogy valamit kezdeni kellene a lábammal, mert ha így marad, akkor nem tudom mi lesz. Meghoztam az egyik legjobb döntést. Az eddigi kilométereken végig a Nike Lunar Eclipse-emben futottam. Ami a legpuhább Lunar cipője a Nike-nak, az Air Vomero megfelelője. Most váltottam felvettem a Pegasust. Rögtön más komfortzónába kerültem, a lábam érezte, hogy a kicsit keményebb talp keményebb futást kíván.  Kicsit meg is nyomtam a lefelét Vértestolnáig, így az aznapi összes váltóhelyen előbb csekkoltam (dugtam (Vetkőzés, dugás, ki kell rakni a végén a 18-as karikát. - rrroka)) mint Ármin. Ő még ennek a napnak is összetett harmadikként vágott neki, bár az első két napi előnye kevesebb, mint a felére csökkent.

A ködben odavesző előző nap után Bitliszbá újra vidáman tolja. Fura nevű településeken át tudja maga mögött a táv több mint felét.

Győr-Tata 62,4 km.. De legalább már tudom, mi vár rám. Győrben nagy köd. Mivel a tegnapi cél és a mai rajt nem ugyanott van, és kísérőt is váltok – ez még bringán sem kevés kilométer – ezért a rajtba egy kb. 3-4 kilométeres biciklizéssel érek ki.  Nagy a köd, de vidám a hangulat. Zsaklin is jól van, a doki engedélyezi neki az indulást. Peti – a lányom barátja – a mai kísérőm is megérkezik időben, a bringát is megszereljük. (Akartam már kérdezni: mit csináltok két nap között? Mit esztek? Hol alszotok? - rrroka) Úgyhogy rendben van minden. A mai rajtra összerázódott az egyéni indulók csapata. Mindenki pacsizik, és bíztatja a többieket. Bogár Janival tök egyforma kesztyűnkön mosolygunk kicsit össze. Győrből kifelé elkap a hév. Érzem ez menni fog. Valahol 4-5 kilométernél rám is szólnak: „Nem lesz ez gyors, Gábor?” mondom nekik, hogy addig megyek így amíg tudok... Kisüt a nap szaladnak a kilométerek. Szó szerint.

Az első résztávon a negyedik legjobb időt futom az egyéniek közt. 1:55 a félmaratonnál kicsit nagyobb távon. Itt már érdekes dolgot veszek észre. Ármint kerülgetem, aki összetettben a harmadik helyen áll. Nem lehetek ennyire jó! Nem hát... Árminról még lesz szó, de én meg szokásom szerint a közepét megint ellazsálom. Mert úgy nem lenne izgalmas a vége… A második szakaszon már a tíz egyéniből (Összesen tíz egyéni induló volt? - rrroka) csak a 7., a harmadik szakaszon a 9. időt „produkálom”. Mondjuk nem is könnyű. Végig úgy kell futni, hogy a bal lábam feljebb van, mint a jobb. Ilyen az út (Nálunk ilyen a gát, nem jó rajta 3-4 kör sem, nemhogy ultra távok. - rrroka). Meg is fájdul a bal bokám rendesen, és viszi magával a jobb térdemet. Az út viszonylag változatos. Bőnyön valami falunapot tarthattak, nagy a sokadalom. Ráadásul itt is kerülőt teszünk a faluban, de ez nem bosszant, mert a falu elején hozzánk csatlakozik két tíz-tizenegy éves forma fiúcska, hogy ők mutatják az utat. Már harmadszor vagy negyedszer csinálják ma. Aranyosak, a falusiak név szerint szurkolnak nekik. Bábolnán egy kerékpárostól – aki lehet vagy 40 éves, de 55-nek néz ki – meghallgatjuk, hogy „Nem szabad ám betonon futni! Mer’ futottam én má’ eleget!” (Azóta is pótolja az elvesztett folyadékot... - rrroka) Amikor meghallja, hogy honnan is jövünk, kicsit visszavesz, de azért így is mókás. Bábolnán a hivatalos frissítőn kívül volt még egy a város által felállított is. Köszönjük! Nagyigmándon a második váltóhelyen kicsit ejtőztem. Aztán Kocsig, a harmadig váltóhelyig tényleg nem vittem túlzásba az erőbedobást. Fénykép a 45. táblával séta az emelkedőkön.

A kemény menet 84,9 kilométeres etappal folytatódik (és beszúrásokkal... - rrroka) Pozsonyból Győrbe. Bitliszbá az előző napi 90 után nehezen rázódik helyre, majd bekövetkezik az ami még soha, amitől mindannyian tartunk... 

BBU 2. nap

A második nap reggel. A mai szakasz Pozsony-Győr 85km. Annyira azért nincs kedvem futni… Jó tíz perces séta a rajtig. De legalább ma is szépen süt a nap.  A rajt a tegnapi befutóból indul a maradék 200m-rel nyitunk a rekortánon. Nem esik túl jól, de erre azért számítottam (Fej már nem hátracsap, kicsit se? :) - rrroka). Süt a nap, nincs túl hideg a bringát is úgy tűnik sikerült kicsit rendbe kapni (aztán persze kiderül, hogy mégse). A híd túloldalán futunk vissza, aztán le a gátra. Teljes pozsonyi panoráma a szlovák királyok ősi várával (höhöhö). Szép városnézős idő. De a futás nem megy.

Ráadásul a gát után kis bicikli út, majd újabb gát, aminek vagy a tetején, vagy az aljában futunk. Egyszerűen nem érzem a ritmust. Az első frissítő után már valami kezd visszajönni. felveszem a ritmust. Megyek is el azok mellett, akik lehagytak. A tempómat nem tudom, majd csak az első váltóponton kapom meg az órát, ami a bringatáskában maradt éjjelre. Attila addig tölti. (Ezek a rohadék kütyük folyton lemerülnek. Minél többet tudnak, annál hamarabb. - rrroka) Kb. 5.45-ösben futhatok. Egészen jó érzés. El is érem a határt, befutunk Rajkára, ahol az első váltópont van. A szokásos kép fogad. Én befutok, Zsaklin meg kifut. (Megtudom, hogy alaposan át kellett gyúrni, hogy tovább tudjon menni.) A váltópont után még a falu határában lehagyom Soós Petit. Aztán jön a köd. Beérünk a szigetközbe és a köd ránk telepedik. Mindenféle értelemben. Érzem Marcin is, hogy a tegnapi 90 kilométer rajta is nyomot hagyott, a bringa is rendetlenkedik, a ködben nem érzem a távolságokat. Peti is visszaelőz. Nyögvenyelősen, de megyek tovább. Érzem, hogy ez nem lesz így jó. egyre inkább. Ráadásul most már az órám is mutatja. Tényleg nem lesz ez így jó. Nem baj. Megcsináljuk! Nem fog menni! De menni fog! Lassú vagy Papa! Majd megint belejövök.

Próbálom. Nem megy. Beérünk Dunakilitire. Itt egy felesleges U betűt írunk le. Már ez kiakaszt. Lefekszem egy padra, kérem Marcit lazítsa ki a lábam. Ezalatt utolér Kornél is. Aki stabilan az utolsó volt tegnap is (ja és végig a verseny folyamán). No újabb löket ami nyom lefelé. Aztán jön egy autó és beáll mögém. „Te vagy a záróbusz?” – „Igen, de menjél csak nyugodtan…”- húbazz.. ilyen még nem volt velem. Nagy a nyomás nagyon nagy. Visszaelőzöm Kornélt. A következő frissítőnél pár száz méter az előnyöm. A futás nagyon nem megy. Előnyömet a frissítéssel elvesztem. Jön a frissítőpontokat felszedő teherautó is. No ez már a vég. Fejben teljesen összeestem. Ezt így én nem tudom megcsinálni... Valahol 39. és 40. kilométer között feladtam. Holnap folytatom. (Nyilván jól tetted, mert ha a fej és test együtt ezt jelzi, akkor ki kell szállni. Sajnálom. :/ - rrroka)

Bitliszbá egyéniben teljesítette a Bécs-Pozsony-Budapest Ultramarathon majdnem 320 kilométerét. Ezen a versenyen 5 nap alatt kell hazaérni 90,3 - 84,9 - 62,4 - 58,6 - 21,1 kiris darabokra osztva a teljes távot. Lássuk be az utolsó nap kivételével legtöbbünknek csak egy napi adag is gondot okozna. :) Kemény vagy bitliszbá! Gratulálunk!
Itt az első nap beszámolója, amikor Bécsből Pozsonyba szaladtak át a teljesítők.

Bécs Pozsony Budapest. Három főváros Európában a Duna mentén. Térképen közeliek. Mi magyarok mindháromról mondhatjuk, hogy egykor mindhárom volt fővárosunk. Most nem a történelemről szeretnék írni, gondolom, sejtitek. Van egy futóverseny. Ezeken a városokon oson keresztül, szinte észrevétlen. A kis pontocskák, akik futva teszik meg ezt, a végére nagyok lesznek. 

1. nap

Elmesélem. A verseny Bécsből indul. A Práterben lévő Ernst Happel stadionból. Ez az osztrákok népstadionja. Az osztrák katonasport-szövetség biztosítja a stadiont nekünk, indítanak is 1-2 csapatot minden évben. Reggel kilenckor rajtolunk. Az üres stadionban futunk egy kört. Zeng Vangelis – Tűzszekerekje. Hihetetlen érzés a 80ezres stadionban futni, úgyis, hogy egyetlen néző sincs. Akkor is tudom, hogy ez nekem szól. Csak a móka kedvéért is vagy száz méter erejéig hátracsapom a fejemet.

Az első pár kilométert a Práterben tesszük meg, majd egy kis kacskaringózás után a Duna partján futunk 6-7 kilométert. Kb 7 kilométernél az osztrák hadsereg tagjai frissítenek először. Víz-tea. Más nincs, még ez se kell igazán, de egy kis teát kortyolok. Futunk a külvárosban Nagyjából még látok előttem futókat, mögöttem is látótávolságban Frank Tibi meg Zsaklin. Külváros. Ipartelepek, gyárak. Aztán ráfordulunk egy folyócska (Schwechat) partjára. Kerékpárút, rendezett környék, de valami iszonyat szag terjeng. Hihetetlen ellentmondás van a látvány és az itt terjengő bűz között. Aztán jön az első váltópont, utána sokat futunk a főút szélén. Vannak mindenütt barátok ismerősök. A kísérőautók is kérdezik, segíthetnek-e. Szóval rendben van a dolog. A 40. kilométernél lévő frissítőponton a helyi bort is kirakják frissítőnek. Itt találkozom az első egyéni feladóval. A mentősök mondják ki neki, hogy ennek vége. A frissítőknél látom, hogy amikor beérek, Zsaklin akkor megy tovább, amikor meg én indulok, Frank Tibi akkor jön. A második váltópont előtt Zsaklin vádliját kell kigyúrnia Lacinak a kísérőjének. Ez nem jó jel, hiszen az első nap felénél sem vagyunk. A második váltópontnál kicsit elidőzünk. Ennek következtében a következő 35 kilométeren egy futót sem látok magam körül. Zsaklin előttem fut jóval, Tibi mögöttem marad el, mert versenyigazgatóként egy baleset miatt intézkedik. Érdekes szakasz jön. Római borút. Szélerőművek, elhagyott utak, ahol órákig senki sem jön, aztán hirtelen innen is onnan is felbukkan 2-3 autó.

Novemberi talpalávalónkat pannonfunk mester küldte. A választott muzsikáról eképpen vall:

Számomra az év egyik felfedezettje Frenk. Kellemes színfolt a (szerintem) egyre híguló magyar alternatív zenei élet palettáján. Amikor először mentem el pár hónapja Frenk koncertre a Hunnia a bisztróba, egy cérnavékony, megijedt tekintetű fiatal srác ment fel a színpadra. Aztán ahogy felért a színpadra, egyszercsak eltűnt az a riadt tekintetű fiatalember, és ott volt a színpadon Elvis Presley, Menyhárt Jenő, Tom Waits, Ian Dury és Lou Reed valami furcsa keveréke, ölébe vett egy akusztikus gitárt, belekortyolt az italába, belecsapott a húrokba, és elindult a show. A nézőtéren pedig mindenkinek elakadt a hangja, kivéve egy részeges, születésnapot ünneplő csoportnak, akik meg így az előadás részévé váltak, a színpadon levő vérprofi előadó tökéletesen fűzte a műsorába a bekiabálásokat, és még az sem zavarta, hogy a mikrofonállványán a csavarokat nem lehetett meghúzni, és folyton elforgott a mikrofonja.

A show után beszéltünk vele, hogy szeretnénk a CD-jéből rendelni, a szinpadról lejőve eltűnt pár percre, majd a kocsma előterében találkoztunk ismét az ijedt tekintetű kisfiúval, és megbeszéltük, hogy mikor vehetjük át a CD-t. Erre pár hét múlva sor is került, és ma már a Minden ellen album egy dedikált példányának vagyok boldog tulajdonosa.

- 15 km futás
- 1h 33' alatt

Gyorsan bevésem ide az edzőnaplóba, hogy vasárnap megvolt a maraton utáni első futás, Rrrókával felkocogtunk az Anna-helyi kilátóhoz és vissza. Már régen futottunk együtt, és felgyűltek a megbeszélnivalók, talán ennek is köszönhető (meg a domboknak), hogy elég lassan teljesítettük a távot, kb. 6:15/km átlaggal. Rrróka, a fekete lyukban futottunk, legközelebb húzzuk meg!

A sok téma közül kettőt emelnék ki: az egyik az, hogy sokan szeretik szidni az amerikaiakat ilyen vagy olyan okokból. (Ez főleg azok sportja, akik soha nem töltöttek el ott huzamosabb időt, vagy ha igen, akkor valami alja munkát végeztek diákként, és hoteltakarítás közben jól felgyűlt bennük a társadalmi igazságtalanságok miatt érzett feszültség.)

Az viszont figyelemreméltó, ahogy az önkéntesség, az önszerveződés szelleme kialakult az amerikai társadalomban. Szép példája ennek a hurikán miatt hivatalosan elmaradt, de nemhivatalosan megrendezett New York-i maraton, amikor huszonvalahány ezer futó nyomta végig a 42,2 km-t egy, a beszámolók szerint fantasztikus hangulatú örömfutáson.

A vihar miatt napokig áramkimaradás volt Manhattanben (is), és önkéntesek százai helyeztek ki az utcára generátor hajtotta áramforrásokat, hogy az utca népe ingyen feltölthesse a mobiltelefonját. Ha nem volt kéznél generátor, megtette az emberi erőforrás is:

 Azon méláztunk Rrrókával, hogy eljutunk-e mi valaha a spontán közösségi szerveződésnek, a társadalom érettségének, felnőttségének erre a szintjére? Hiszen itt még az is adóköteles, ha szomszédok átmennek egymáshoz egy kis baráti földmozgatásra (velem bizony már előfordult, kérlek, ne jelentsetek fel!).

A másik említésre méltó dolog az volt, hogy Rrróka hosszas unszolásom ellenére sem volt hajlandó nyersen elfogyasztani az erdőben talált őzlábgomba gyűrűjét, pedig finom mogyoróízű.

Mindkettő azt jelzi, hogy még bőven van fejlődnivalónk bizalomügyben. Addig is fussunk! (Legközelebb Tárnokra, hogy megnézzük magunknak a tavaszi 14 km-es verseny helyszínét.)

Most, hogy az óraátállítás után már olyan korán fog sötétedni, hogy esélyünk sem lesz munka után világosban futni, aktuálissá vált a láthatóságot javító futófelszerelések még tavaly beígért tesztje. Izmitomi hozta az ebayről beszerzett szuper fényvisszaverő cuccait, én meg a kalenji futómellényemet és futókabátomat, valamint a "végső fegyvert". Lemúr Mikiék sötétbe boruló kertjében kezdtük el magunkra aggatni a színes gúnyákat Izmitomival, Lemúr Miki kedves felesége vállalta a fotózást, ezalatt feleségem és Lemúr a gyermekek szemét óvta a magukat karácsonyfává alakító felnőttek megrázó látványától.

Már régóta sejtettem, hogy egy átlagos futó, átlagos téli futócuccban az autósok szemében kb. annyira látható, mint egy ninja. Ha nincs semmilyen speckó láthatósági felszerelésünk, akkor legfelső rétegnek legalább egy sima fehér pamutpólót húzzunk magunkra. Szóval, így lehetőleg nem fussunk.

A futófelsők, maga a futócipő, és a kulacsöv általában el van látva valamilyen passzív fényvisszaverő felülettel, de ezek nagyon minimálisak. Meglepődtem, hogy a Saucony futógatyám csíkja több év használat, és sok mosás után is ilyen erősen veri még vissza a fényt. Így futottam mindaddig, amíg pont egy éve egy nekem kanyarodó kocsi majdnem elgázolt. Merőleges utcából fordult ki balra, én jöttem abból az irányból, de ő nem látott, hiszen nem szemből jött, így ezek a kis passzív fényvisszaverő csíkok szart sem értek. Akkor ruháztam be a kalenji fényvisszaverő mellénybe.

Nem tudom, mi volt a levegőben október 7-én, de szinte mindenki, akit ismerek, egyéni pályacsúcsot futott a 27. SPAR Budapest Nemzetközi Maratonon. Rrróka blogtárs több mint 7 percet javított a tavalyi idején,  Izmitom szintén jobb eredményt ért el, mint az első maratonján (igaz, azt nem Pesten futotta), én is gyorsabb lettem szinte 5 perccel, de persze mindez eltörpül pannonfunk teljesítménye mellett, aki 50-valahány percet szépített. Nagy gratulációk neki, és mindenkinek, aki futott vasárnap!

Gondolom, az időjárás is besegített a rekordokba, ideális futóidő volt, köszönet az illetékesnek. Vasárnap reggel, mikor Érdről indultunk, még kellett a meleg felső, de a Dózsa György úton már magával ragadott az egyre forróbb hangulat, neki is vetkőztünk hamar. Elköszöntünk Zsenge barátunktól, akit a Bach-csomóponttól szállítottunk be (neki 4:12 lett a vége, szép!), majd elkezdtük a verseny előtti rituálét az 56-osok tere sarkán lévő fakereszt tövében. Átvedlés futóba, rajtszámfelfüggesztés, krémezés, vad hidratálás, pisilés, izgulás – ami ilyenkor szokás. Nekem még belefért egy photobomb is egy fényképeszkedő külföldi csoport kárára, meg egy utolsó cigi (höhhöh). Megérkezett Áron és a barátnője is, ők 5 fős váltóban indultak, és az utolsó pillanatokban a csapat többi részét igyekeztek levadászni telefonon. A váltójuknak tétje is volt, ha lenyomják Rrrókát, akkor kapnak egy csokit, ha meg fordítva, akkor Rrróka kap ötöt, szóval nem babra ment a játék. Úgy rémlik, végül Rrróka nyert, de a csokiból még nem kínált meg, úgyhogy ezt nem tudom igazolni.

Fú, így felborulni edzéstervet még nem láttatok, maximum rally versenyen vannak ekkora bukfencek.
Kezdjük ott, hogy rájöttem: túl sokat gyorsítottam a maratonra, ezzel együtt túl kevés hosszút futottam és a szeptemberieket sem fogom tudni megfutni, mert nálunk a szeptember mindig emberesen pörgős családi és munka szempontból is. Végül azért sikerült egész jókat menni, de ha igaz a a Futók Kézikönyvében emlegetett "háromszoros szabály", ami szerint a maratoni fal a napi átlagos edzéstáv háromszorosánál fog szembejönni, akkora szeptemberi 140 kirivel bajban leszek már 14 kilométer után, ami a táv harmada… De hát nem hihetünk a statisztikusoknak, hiszen ahogy egy mikrobiológus kollégám mondta igen szofisztikáltan: "Ha egy két hétig fosol, két hétig meg szorulásod van, akkor a statisztikusok szerint átlagos székleted volt a hónapban."

szeptember 6. csütörtök - 21 km
Hárosi-öböl felé kényelmes hosszú futás. Semmi extra, lábujjfájást leszámítva.

szeptember 8. szombat - 5km verseny
Már beszámoltunk róla, hogy az Érd-utol versenyen taroltunk, nem nagy mezőnyben, de jó ellenfelek között jutottunk a dobogó legfelső fokára, Lmerú Miki 10 km-en, én pedig az 5 kiris távon. Ekkor jöttem rá, hogyha 4:20-al megy terepen ez a táv, akkor túl gyors vagyok egy maratonhoz, hiszen az 5:20-as tempó nagyon kényelmesnek tűnik majd, ámde csalóka lesz, így kb. féltávnál meg összeborulok. Eldöntöttem: a maradék időben hosszú távok jönnek, pokolba a résztávokkal.

szeptember 15. szombat - 35 km
Erre az extrém hosszúra nagyon rápihentem, illetve úgy alakult, hogy nem tudtam megfelelően futni a héten. Írtam róla részletes beszámolót, kivonatként annyit: fárasztó volt, bejött amire számítottam, a kényelmesnek tűnő tempó 3 óra után már egyáltalán nem az.

szeptember 20. csütörtök - 15.5 km
Lemúr Mikitől kaptam egy könyvet, a címe "Futók Kézikönyve" az amerikai Sally Edwards írta, a fordítója pedig Bozót. Bozót szerint sok újdonságot nem fog mondani a magamfajta tapasztalt futónak, de nagyon szép könyv, és vannak benne olyan gondolatok, mint az idézett hármas szabály, meg a "Fekete Lyuk" és hasonlók, leghasznosabbnak azt találtam, hogy az ember felváltva csináljon kemény és laza- vagy keresztedzéseket, akkor van idő erősödni, majd regenerálódni. Sokszor mondtam én ezt már sokmindenkinek, de így megfogalmazva szakembertől még nem hallottam, szóval ennek jegyében ezt a 15.5 kiris dombos edzést rendesen megnyomtam, lett is belőle 5:20-as tempó fölfele és 4:40-es lefele, mégis marha jól esett.

szeptember 22. szombat - 13 km túrázás
Keresztedzés a pihenés jegyében. Kicsi feleségemmel Balatonalmádiban felmásztunk a Csere-hegy kilátójához, hazafele pedig szép került tettünk a Balaton-part felé. Még nagyon szép napos idő volt, elképesztően jól esett az erdőben és a parton sétálni.

szeptember 23. vasárnap - 20 km
Az előző nap felderített kilátós útvonal felé indultam, meglepődtem, hogy alig 25 perc alatt felértem, mert gyalog hosszabbnak tűnt. A túloldalon leereszkedtem Alsóőrs felé a kék turistaútvonalon, kicsit eltévedtem, de aztán egyenesen ki tudtam futni a mólóra. Szélesen vigyorgós érzés volt a napsütésben a Balaton partján. :) Visszafele megint megmásztam a hegyet, aztán a túloldalán le a partra, lefele kipihentem magam, úgyhogy megtoltam egy kicsit a végét. Elkapott az a "könnyen futsz, de nagyon lendületesen" érzés, és éreztem, hogy nagyon visznek a lábaim, ki is derült, hogy 4:40 körüli tempót tudtam termelni a 20 kiris, 600 méter szintes terepfutás utolsó 4 kilométerén. Az nem rossz. Összességében 5:32-vel ment ez a 20 km, 1:51 lett a vége.

szeptember 28. péntek - 15 km
Ez a hét nem sikerült jól, szerdán reggel (hajnalban, 5:45-kor) olyan hideg volt, hogy az utcáról visszafordultam, mert fáztam, csütörtök délután meg úgy felhúzott egy ügyfél, hogy nem tudtam futni menni, mert nem akartam azzal elrontani az edzést, hogy a munkán pörög az agyam. Maradt a péntek, az egész heti pihenés után pedig oda kellett lépni, hogy érjen is valamit az egész. A Duna-gát útvonalat 5:04-es átlaggal futotam le, visszafele az emelkedő ellenére majd egy perccel gyorsabb voltam.

szeptember 30. vasárnap. - 22 km
Lemúr Miki és Izmitomi szerint is már csak rüvidebbet kellett volna futnom, de én úgy éreztem, hogy egy hosszabb futást még be kell préselnem a maratoni felkészülésembe, így egy regeneráló tempójú Hárosi-öböl körre indultam, ez viszonlyag sík, hangulatos, vannak csapok is, minden tökéletes. Szándékosan lassítottam, amikor úgy éreztem kezdem szaporázni a lépteimet, így 5:40 körül tartottam a tempót, azonban az az észrevételem, hogy ez a lassabb futás fejben sokkal megerőltetőbb, mint az 5:30 alatti tempó. Végig azt éreztem, hogy nem olyan gördülékeny így a mozgásom, hogy minden lépésnél döccenek egyet. 16 után már nem is esett valami jól, ezt nem értékelem túl jó jelnek a maratonra nézve, a lassú tempóban azonban lehet valami, mert megállás után pár perccel már szinte nem is éreztem, hogy futottam két órát.

Ez a hét, a maraton előtti utolsó hét a pihenésé, max kétszer futok majd valami rövidebb 5-10 km közötti távot, de lehet, hogy még annyit sem, majd meglátjuk hogy sikerül egyeztetni a futópajtikkal.
Ezzel be is fejeződött a 2012-es Spar Maraton felkészülésem. Sokkal kevesebbé tudtam betartani az edzéstervet, mint azt szerettem volna, kellett volna még vagy kétszer 25 körül futni, de jól ez így is, a két éves időmet reményeim szerint megdöntöm, ideális esetben nem is kicsivel. Nem akarok sokkal gyorsabban kezdeni mint akkor az 1:53-al, de nem tervezem, hogy nagyon belassulok utána, nem mintha persze tervezné is bárki az ilyesmit.
Találkozzunk vasárnap a  futás után, valahol a célzóna mögött fogunk dögleni. :) Mindenkinek egy nagy kalappal!

- 9,5 km futás
- 49' alatt

Szombaton megvolt az október 7-i maraton előtti utolsó edzésem. Rrróka azt mondta, hogy vagy egy hosszú lazát, vagy egy rövid intenzívet kéne futni. Ő persze otthon maradt, én meg a második lehetőséget választottam, elrohantam a Fundoklián keresztül az autópályáig és vissza. (Egyébként mióta hallgatok én Rrrókára? Ez most elgondolkodtatott.) A terep itt szolidan, de kitartóan emelkedik a felüljáróig, visszafele pedig pont ugyanannyira lejt, és ennek köszönhető -- meg a rossz formámnak -- hogy nem sikerült 5 perces km-eket futnom, csak 5:09-eseket. Másfél percet le kéne faragnom ebből az időből, egyszer megcsinálom, ha a fene fenét eszik is.

Rrróka még azt is mondta, hogy a blogmotor statisztikái szerint a "Kalenji futócipő" és a "csonthártyagyulladás" kifejezésekre keresnek rá a legtöbben, akik a blogra keverednek. A bejegyzés címével ezeknek az érdeklődő embereknek szeretnék segíteni, hogy még többen idetaláljanak, -- magasba emelve a minőségi internetes tartalom fényes lánggal lobogó fáklyáját.

Egyébként se csonthártyagyulladásom, se Kalenji futócipőm sem volt soha. Szinte leírtam, hogy "és nem is lesz", de nem akarok rossz színben feltüntetni valamit, amiről nincsenek közvetlen tapasztalataim. Lehet, hogy egyszer adok egy esélyt a csonthártyagyulladásnak, ki tudja.