Hosszútáv blog

Idén már harmadszor voltam a BSZM-en, megírtam az első kettőt is (itt, és itt), illetve írtam róla úgy is, hogy biciklis kísérőként voltam jelen (itt). Hát megírom az ideit is. Mostanában szokás rövid futás beszámolókat írni, van annak is előnye, pl belefér egy tweet-be (vagy egy SMS-be). Ez kicsit hosszabb lesz, de végül is erről fog szólni: reggeli-rajt-futás-cél-vacsora-alvás; négyszer ismételve. 56 karakter.

A részletek viszont fontosak, ezért megosztok párat: nekem tetszik ez a fajta futunk, aztán pihenünk, majd megint futunk jellegű dolog; van benne kihívás minden nap, viszont van idő egy kis regenerálódásra is. Engem a hangulat is vonz ide, annyira, hogy a verseny előtt azt terveztem, hogy most egy darabig majd nem megyek a BSZM-re, de aztán a negyedik napon megmásítottam a véleményem, és most már szeretnék ott lenni. Jó találkozni a futótársakkal, akikkel szinte csak ilyenkor látjuk egymást; van idő beszélgetni, és közben telnek a km-ek. A Balaton még így kora tavasszal is nagyon szép, és ekkor még turista tömegek sincsenek. A nagyon rossz idő szerencsére elkerülte a versenyt, borongós nap, szél volt, minimális eső, de többnyire futáshoz ideális körülmények voltak.

Idén hárman terveztünk menni: ketten futni, meg egy biciklis/autós kísérő, de aztán ketten maradunk a kísérővel, mert a másik futó lebetegedett. Szállást mi magunknak szoktunk foglalni, nem bízzuk a BSI-re, a már bevált első két éjszaka Fonyód, harmadik pedig Balatonfüred taktikát követtük. Most nem késtünk el sehonnan, egészen új élmény volt. :)

A futás jól ment magamhoz képest. Most nem készültem "profi" edzéstervvel, csak magamnak raktam össze mindig valamit, ami kb arról szólt, hogy ezeken a napokon megyek futni, ennyi km-t. A bal térdem még januárban elkezdett fájni futás közben, ettől tartottam kicsit, de végül kezelhető maradt a fájdalom mind a négy napon. Azóta nem fáj, mondjuk nem is futottam. Meg persze kíváncsi voltam, hogy mire lesz elég az a mennyiségű és minőségű futás, amit télen csináltam. Sem mennyiségileg, sem minőségileg nem vittem túlzásba, kb a blog mottója volt az enyém is. A frissítést most kikísérleteztem a két Yours Truly futás alatt, végtelenül egyszerű, de nekem bevált: 20 km környékén egy energia csoki, 30-nál egy Vitatigris, 40-nél egy zselé. Közben ittam bőven a frissítő asztalról, illetve ettem is apróságokat, főleg csokit és ropit. Néha a km-ek kicsit eltolódtak, de nagyjából ez ment mind a négy napon. Volt még nálam Aldis energia cukorka néha azt szopogattam még.

Legnagyobb meglepetésemre minden nap jobb időt futottam, mint tavaly, így a végén egy órával lett jobb, mint 2019-ben (22:06:20 és 21:05:02).

Kicsit korán kellett kelnünk 4:00, el sem hiszed, hogy vasárnap ilyenkor csörög a vekker, kávé, reggeli, még egy kávé, teszem-veszem, és 5:45-kor el lehet startolni a ház elől, hogy a csodálatosan néptelen fővároson keresztül alig egy óra alatt Leányfalu Duna-parti sétányán rámoljuk kifele a csomagtartóból a cuccainkat: hátizsákok futáshoz, túrához, váltocuccok, kaja, Büdi lábú futó plakát, egy nagy doboz mese, kempingasztal, nordic walking botok.
A kedves házigazda szervezőknek szemük sem rebbent ennyi szirszar láttán, adtak még két pakk rajtcsomagot ráadásnak. Noémi és Balázs szimpatikus emberek, a futók között amúgy is elég megszokott az egymás felé nyitottság, itt sincs másképp, sőt, napközben legalább tízszer érdeklődtek, hogy minden okés-e, hogy pörög a biznisz. Megkaptuk a standunk helyét a fő teremben szemben a futocipoteszt.hu kirakodóvásárjával (azonnal vettem két akciós sóskaramellás trutyit a futásra), és "Norbi, a magyar hang" speeker pultja és a befutókajás asztal között. 
Reggel 8-kor rajtolt a nagy táv, volt még bő fél óránk, a futónépek izgultak a rajt miatt, szemük ilyenkor éppenhogy csak végig fut a kirakott cuccokon, ezt már megszoktuk, a Büdi lábú óriásplakátja nem váltott ki sem mosolyt, sem felvont szemöldököt egyelőre, de tudom, hogy páran elrakták, az "utána megnézem" rekeszbe.
A faluház fütött, jók a klotyók, van öltöző, van becsületkasszás büfé kávéval és teával, Norbi bemondó pedig folyamatosan és kedvesen kezeli a közönséget.

Amikor eljött a rajt ideje kint topogtunk a ház előtt, Andit magára hagytam a "Hello Vörös-kő"15 km rajtjáig. Janek Noémi szuperfutólánnyal beszélgettem, azt mondja 5 órán belül számol a teljesítéssel, ő mindig szerénykedik vagy pesszimista, nem tudom, de már láttam magam előtt 4:45-nél beérkezni. Azt dünnyögtem, hogy oké, te tudsz futni az emelkedőkön is, szóval akkor nekem 5 óra 30 a reális, pedig eddig hat órával számoltam, ez tök jó hír. Ránk sötétedni nem fog, hello tavasz, ma már 17:30-kor lesz naplemente!
Megjelent Losoncz Timi rövidnadrágban, pólóban ÉS kesztyűben, kérdem tőle, mi ez a szerkó, azt mondta fázós a keze. Hülye kérdés volt, belátom. Decemberben a Budai Trailen önkénteskedtünk együtt, terepfutás.hu merchandise-sal láttuk el a terepfutókat, de arra egyáltalán nem terelődött a szó, hogy ő milyen piszok jó futó. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ő is bent volt 5 órán belül, már átöltözve sétált, mire én bedöcögtem a célba. A két lány abszólútban is harmadik és negyedik helyen ért be. Ennél parádésabbat eddig csak akkor láttam, amikor a Vadlánon Vincze Zsófi rommá verte a férfi mezőnyt is.

Nagyon-nagyon jól ment a futás. A rajt után kicsit elvitt a lendület, de hamar visszavettem, mert tudjátok már, nekem nyugisan kell kezdeni, hogy aztán a végén is erősen tudjak futni. Vagy legalábbis ne lassuljak be.
Nyár vége óta rendszeresen végzünk kis feleségemmel és az UB csapatommal erősítő edzéseket egy kőkemény spartan edző, Paule Timi vezényletével, és azt kell mondjam, hogy 18 éves korom óta nem voltam ilyen erős, pedig két éve eljutottam odáig, hogy egyhuzamban 100 fekvőtámaszt le tudjak nyomni (60 most is megy).
Most azonban olyan funkcionális tréningben van részünk péntekenként, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy hazafele a kocsi kormányát nehezebb tekerni, vagy a gázt nyomni, de mindezt úgy, hogy az aznapi fáradtság után másnap semmi bajom, tudok futni, még ha néha erre-arra van is izomlázam. A házifeladat hasizom gyakorlatok pedig eléggé meglátszanak rajtam, van is öröm itthon. :) Pont olyan részekre edzettünk most pénteken is, amik UTH-n nagyon fájtak, ez most crossfit jellegű intenzív erősítés volt, a hűs edzőteremben először folyt le tócsányi izzadság a képemről, épp csak megakadva széles vigyoromon. Nagyon szeretem ezeket az edzéseket, tökéletes lázárásai a munkahétnek. Ha hétfőre és péntekre be tudtok rakni egy-egy edzést, akkor sokkal jobban kezdődik és záródik a hét, próbáljátok csak ki.

UTH és Hello Fellegvár Trail track. Van átfedés., ismerős volt az útvonal egy része.

Szóval nem éreztem eddig magam soha ennyire stabilnak és erősnek, mint most az első 30 kilométeren. Visegrádig nagyon sok jól futható rész volt, az UTH-ról ismerős Spartacus ösvényen és utána a zöld jelzés szintútján kb. úgy tudtam mozogni, mintha aszfaltos félmaratonon vettem volna részt.

Nem botlottam, bizonytalankodtam, bénáztam, hanem vagy hat cimbit lehagytam, mint a szél, kérdés nem volt, hogy jönnek-e a tempómban esetleg.

Oké, utána a Fellegvárra felfele nagyon lazsáltam, valahova ide rakattam ki egy "elég" táblát a fejemben élő mérőmókussal. Elég nagy hiba ez kétharmadnál. Visszaelőzött egy srác, aki olyan kérlelhetetlen előrehaladással nyomta az emelkedőket, hogy csak lestem, semmi perc alatt látótávolságon kívül került, ami szerencse, legalább nem kellett a könnyedségét látnom.

Ettem, ittam, sóskaramelláztam, hátha jobb lesz, de tudtam ám, hogy mi hiányzik: a kávé délben. Kemény dolog a függőség és a megszokás.
Jött egy olyan domb, ami nem volt rajta a térképen viszont sosem akart véget érni. Nem értettem mi van, nézegettem a rajtszámon az itinert, hát azon bizony szerepelt, csak valahogy átugrott a szemem azon a huplin. Nem volt mit tenni, fel kellett mászni rá.

A túloldalt a jó kis szerpentin lefele sem ébresztett fel, viszont kifogytam a vízből, így a Tahitótfalu határában lévő frissítőponton őszinte örömmel mondtam a srácoknak, hogy rég ittam ilyen finom vizet, mint amit ők adtak. Dobtam rá két kólát is, biztos, ami biztos. A fogorvosok nem ajánlják, de kérdezz meg pár ultrást, biztos azt fogják mondnai, hogy igyál kólát 4-5 óra után, jót tesz.
Hat kilométer volt még hátra, benne egy Vörös-kő megmászással. Egy ismerős irányító lány mondta, hogy kis feleségem nemrég haladt el, gondoltam most megy felfele, biztos szájára szalad egy-egy cifrább káromkodás, pedig próbáltam elmondani, hogy olyan lesz, mint a Mátrában a Sombokor, csak hosszabb.
Utóbb megbeszéltük, hogy bár tényleg nagyon meredek a sárga pötty jelzésen felfele a Vörös-kőig, de mindig vannak szikák és gyökerek, amiket szabálytalan lépcsőként tudunk használni, viszont nincsenek a Sombokorhoz hasonló meginduló görgeteges, kapaszkodó nélküli több tíz méteres szakaszok, így saját bevallása szerint a tényállás az, amit az alcímben is kiemeltem: a Vörös-kő a Sombokorhoz képest az Operaház lépcsője! Felfele. Lefele azért lehettek volna problémák.
Felmásztam, elfáradtam, pacsiztam a fotózó Andrew-val, legurultam a  túloldalon egy újabb szerpentinten és valóban ott botozott kis feleségem vidáman és kipirult arccal. Mindig mondja, hogy őt nem várja senki a célban, úgyhogy előre spuriztam és nagy tapssal vártam.

Jól elfelejtettünk lenyújtani a kávé, öltözés, kaja Bermuda-háromszögben elveszve, szóval még mindig olyan izomlázam van, hogy alig tudok lépcsőzni, de persze a farizmaimban megint semmi, hiába mondtam nekik a nagy emelkedőkön, hogy most ti jöttök, emeljetek, vigyetek fel, nem tettek semmit, lusta banda, megmondom Timinek, hogy legközelebb nyírjon ki titeket valami predátor gugolás - burpee - kick through kombóval.
Pénteken végetek lesz.

48km@1800+ 5 óra 20 perc, 7. hely.

Hangulatos muzsika egyenesen Kolozsvárról!  

Nezumi:

Újra Gúta, de minden változik, szóval érdemes tovább olvasni! Aki elég sokáig jár Gútára év elején maratont futni, és panaszkodott már szélviharra, hóra, fagyra, valamint 15 fokos kánikulára, az legnagyobb meglepetésére egyszer csak ideális állapotokat talál: 5-7 fok, a nap néha kisüt, az aszfalt száraz (csak egyre kátyúsabb, szétrázza a tengelyt sajnos), néhol egy kis szellő, szóval nincs kifogás, nevezünk a 42,2 kilométerre.

Hurrikán esetén bővel elég lett volna a félmaraton.

A második meglepi: itt chipes időmérés lesz! AZ ott mögöttünk egy klasszik rajtkapu! Sehol a megszokott kockás füzet... szerencsére a többi kézműves kellék maradt, a varrott, megkötős örökrajtszámok, a friss, forró tea a büfépontokon, a házisüti meg a kempingasztalok.

Ágyúdörrenésre indultunk mindig, és hiába tudtam, mégis, mint mindig, rohadtuk megijedtem. Aztán rögtön a főtéren újabb meglepetés: lila és szürke füst, ezmegmiatök? Róka mondta is jó hangosan, hogy na ez kéne végig az útvonalon! Mert a képen látszik, hogy szép színes, de pokoli bűze is volt! Mondjuk ennyi volt az összes kellemetlenség, most se tudom, mi értelme volt, mikor a Föld túlsó oldalán éppen porig ég a kontinens, na mindegy.

Én idén is csodásan éreztem magamat, már negyedszerre. 30 kilométerig. Aztán már fájt, de másnapra elmúlt, csak a szép kupa maradt, a vagány városcímerrel díszített jubileumi érem, a rózsaszál meg a pezsgő, mert a szervezők annyira jó fejek voltak idén is, hogy adtak korosztályos díjakat, és ugye én még mindig futok, ami idén egy kis második helyet, sok puszit meg ezeket a klassz ajándékokat hozta:

A sportértékét hagyjuk, mondjuk inkább diszkréten, hogy készülök a BSZM-re és ez egy hosszú edzés volt. Valamint annyit, hogy jövőre is jövünk!

Róka:

Én most olyan jó kis maratont hoztam össze, hogy nagyon bizakodóan nézek a tavaszi nagy kihívások, úgyismint Blackhole, UB, UTH elé. 3:34-es maratonból már lehet építkezni, a sebesség megvan, stabil törzsizmokkal, nem sérülő, erősödő lábakkal nem lesz gondom a 100 km körüli versenyekkel, vagyis 2017-ben nem volt, de idén miért lenne másképp, ugye.
A kedvező időjárás megdöbbentő meglepetése számomra, hogy a Vág folyó gátja mellet aszfaltos az út, én erre nem emlékeztem, mindig csak végtelen havas, jeges, fehér egyenesként jelenik meg a fejemben.
Keratomival futottam az eslő 10 kirit, régen találkoztunk, megbeszéltük a világ dolgait, és nekem mostanában ez a harmadik verseny, ahol nagyon is bejön az erősen visszafogott kezdés az első kilométereken, igaz most ez majdnem tízig tartott, 58 perc körül jártunk félmaraton felénél, ott egy pisiszünet után tempóváltással benéztem, majd bent is maradtam az 5 perces kilométerek alá. A végére már szenvedősen, de stabilan ment ez a sebesség, nem fájt semmim, tudtam enni, inni, négy vitatigrist fogyasztottam el 5 km-enként adagolva, az szinte semmi, szokatlanul kevésnek is mondhatnám, gondolom karácsonyról volt egy kis maradékom itt-ott.

Keratomi:

Én is visszajáró vagyok Gútára, mert hangulatos, családias. Jó a pálya is, bár hosszan megy a Vág folyó töltése mellett, de foruló után már kevesebb a táv, mint odafele volt, hála a kezdeti városban szaladgálásnak.

Én idén (sem) vártam túl sokat magamtól itt, mert egy több, mint két hetes, karácsonnyal és szilveszterrel terhelt nemfutás után érkeztem meg a városba. Most sikerült időben odaérni, hála egy csincsillának, de ezt inkább homályban tartanám itt, ha valaki részletekre kíváncsi majd egyszer futás közben elmesélem. Szóval bejgliktől és egyéb hagyományoktól elnehezülve álltam a maraton rajtjában kicsit túlöltözve, kellemes négy és fél órára készülve. Róka mondta, hogy az első pár km-en jön velem, mert neki mostanában jót tesz, ha nem futja el az elejét - ha velem futsz ez tuti hogy így lesz, gondoltam a hétköznapi futásaimon 6:00-6:14-es átlaghoz edzett testemben. Végül 10 km-t tettünk meg együtt, és tök jó volt beszélgetni. Róka aztán elsprintelt, én pedig haladtam előre a végeláthatatlan töltés mellett.

Tulajdonképpen nem is lett volna semmi baj, ha 21 km-nél nem görcsöl be mind a két vádlim. Nem tudom, hogy mitől, egyik pillanatról a másikra történt. Volt nálam magnézium, vettem be belőle, elmúlt. Aztán 3 km múlva megint. Akkor megint vettem be magnéziumot. Ekkor találkoztam a visszafelé tartó Rókával, aki azt tanácsolta, hogy igyak sokat a mindjárt lesz fordítónál. Így is tettem, és egészen 29 km-ig vagy nem, vagy csak mérsékelten görcsölt. Innentől azonban görcs-magnézium, görcs-magnézium kombóval haladtam tovább, az utolsó tablettám pont másfél km-rel a cél előtt fogyott el, onnan már bedöcögtem a célba. Négy óra huszonvalahány perc lett az időm, volt már jobb is, lesz még rosszabb is.

Jövőre remélem nem görcsölök rá ennyire.

Próbáltam meggyőzni Lemúr Mikit, hogy három és fél óra erős áztató eső után a Szénásról lefele vezető ösvényen még gyorsan nyaljon el ő is, hogy kihozzuk döntetlenre, és lehessen a poszt címe "Két férfi, mindkettő elesett", de nem mutatott együttműködő magatartást. Azt meg már csak nem játszom el, hogy véletlenül meglököm, elég lökött ő már. Az első QR kódozásnál, a beszélő telefonfülke kagylójába belehallgatva például kijelentette nekem, "Eh, Örkényuralom!".

Ez is közrejátszott abban, hogy megpróbáltam lebeszélni arról, hogy a reggel hattól szakadó esőben (természetesen abban a percben kezdett szakadni, ahogy kiszálltunk Solymáron a kocsiból) nagy Szénás Kört fussunk 75 kilométer 10-12 órányi teljesítésével, de  a valós oka az, hogy bár esőben futni jó (már-már elcsépelve annak kettős jelentését, ismét blogunk szlogenjére utalok: "Fuss, ahogy jól esik"), ha tempósan szedi az ember a lábát, valójában olyan 3-4 óra után kezdi eléggé vágyni a száraz váltóruhát és forró italt.

Egy óra alatt bőrig áztunk vízálló esőkabátban is, nem tudnám megmondani, hogy belülről kifele izzadtam össze a dzsekimet, vagy szimplán beázott a varrások mentén, de arra gondoltam, hogy ilyen időben kellene tesztelni azt a SZÁZEZER forintos  Salamon dzsekit, aminek egyik legnagyobb flexelése, hogy a derekadra tudod kötni, és Nemmaratonman Peti olyan lelkesen ír róla a blogjában, hogy az ember azonnal szeretne szaladni venni egyet.(Könyörgöm szponzoráljátok!)

Lemúr barátom végül akkor adta be a derekát, hogy ne menjünk nagy kört, mikor rájött, hogy csak én ismerem az útvonalat, én pedig megtagadtam, hogy nagykörre menjünk. Ő valahogy nem terepre termett, még navigációval a kezében, nyomtatott itinerre a zsebében is el tudna tévedni saját bevallása szerint. Abban viszont megegyeztünk, hogy hazafele minden Aldiba benézünk, hátha van még Harry Potteres ágynemű.
Ekkor jött szembe velünk a pátyi félisten Csanya és futótársa, nagyot nevettünk a találkozón, pacsi, összevigyorgás, ti sem vagytok normálisak, jól van, nekem két órája nem száraz a lábujjaim köze, pedig vastagon bekentem lanolinnal.

Mondtam Lemúrnak, hogy a legtöbb terepen egyébként nagyon egyszerű az útvonal, elágazásnál menj mindig felfele, ha nincs felfele, akkor keresd a nagyobb dzsuvát. Baj nem érhet. 

Terepcipőkről beszélgettünk a Csergezán-kilátótól lefele, mikor galád gyökér vetett gáncsot nekem, és szépen elhasaltam, ahogy kell, két kéz előre, fej felemel, mellkas kifeszít. Miután a nevetést abbahagyta, futótársam elmondta, hogy pont úgy repül Superman, ahogy én a csúszom a sárban. Nem ütöttem meg magam, válaszoltam ki nem mondott (fel sem merült) kérdésére.

A Szénás előtt behúzódtunk egy épülő garázsba, dobtunk egy SMS-t Perl Gergőnek, hogy nagy helyett kis körre váltunk, át tudná-e migrálni menet közben, sajnos ilyen nem lehetséges, annyi baj legyen, mondtam Lemúr Mikinek, hogy én odaadom neki valamelyik korábbi érmemet szívesen, de aztán erre nem volt szükség.

Nem is nagyon történt semmi, beszélgettünk, ahol lehetett futottunk, felfele sétáltunk, ezer éve nem voltunk együtt sehol reggeli 12 perces vonatutakat kivéve, szóval már eléggé hiányzott barátom hülye humora, meg is ígértem neki, hogy alkalmasabb időpontban a nagy kört le fogjuk futni.
Kérdeztem is, hogy hogy jött neki a maraton után, hogy egyből nagy szénást akar futni, mire ő azt mondta, hogy neki eszébe sem jutott, szerinte én mondtam, hogy menjünk. Így derült ki, hogy egymást rángattuk bele, még jó, hogy sikerült tisztázni és nem 10 óra rommá ázós, kihűléses futás után merült ez fel, mert lehet csak egyikünk jön le a dombról a maradék távon.

Így csak szépen nyugodtan 4 óra 20 perc alatt visszaértünk a startba, a tájház udvarán átöltöztünk, a cukrászdába vettünk egy kávét meg tortát, Lemúr Miki kiskör bronzérmet is, majd felkerekedtünk Hedviges ágyneműt venni, de mindenhol csak Griffendéles  vagy Roxfortos volt.

Pár nap múlva frissítésemre utalva ezt külte nekem.

Na, hogy ne lódítsak, mint képviselő, ha a kólafogyasztásról kérdezik, egyből bevallom, hogy mindössze az L táv második helyezettjével, Veres Gáborral futottam két km lejtőt az én kis M távom közben. Volt fél óra meg 10 km előnyöm ugye. De attól még öt percen belüli tempóról van szó kérem!
Ez a teljes igazság. Kifejtem.
Szóval az M-en indultam, eredetileg nem terveztem gyors futást, de némi noszogatásra aztán csak sikerült tempót váltanom felfele, elkerülve egy kutyafogatot, meg a negyven jószágos muflon csordát. Előbbiek csak vonyítottak, utóbbiak előttünk, fölöttünk ugráltak át, szerintem mind az októberi 25 °C-os hőmérséklettől volt megkergülve. A mezőnynek szerintem jól esett, én legalábbis nagyon szerettem ezt az ajándék rövidgatyás-pólós időjárást, pláne hogy kis feleségemmel a verseny előtt-után néhány bónusz napot töltöttünk a Mátrával szomszédos Cserhát lankáin.
Az első pár km-en beszélgettem az érdi lányokkal, ezeken a dús emelkedőkön úgysem lehet menni rendesen, csak szorosan kutyagolunk egymás után kapkodva, mint egy marhára stresszes túracsoport lennénk. Na aztán jött a repülő rudli, itt 4 km környékén kezdtek kipurcanni azok, akik túl gyorsan kezdtek mert elragadta őket a rajt heve. A Mátra Trail pályái kifejezetten lassan, sétálva kezdősek, mert minden táv második felén tudunk rettentő nagy sebességi előnyt produkálni, ha nem nyiffantottuk ki a combizmainkat azzal, hogy fölöslegesen produkáltuk magunkat az első 5 km 500 méteres szintemelkedésén. Ezt kérem tessék elfelejteni, senki sem tud itt tempót futni, se bot nélkül, se bottal, se bottal a hátizsákján. (NEM kérdezem meg, hogy mikor akartál botozni, ha nem a 10%-os emelkedőn, te dolgod. Szerintem egyébként kényelmetlenül sűrűn voltunk ahhoz, hogy itt most bottal variáljunk.)

Szeretem a Mátra Trail M pályájában tudatot, hogy az elején csak fel kell tempósan sétálni jó magasra, aztán meg végig lejtő. Semmi perc alatt ott voltunk a hat kilométeres fordítónál, aztán lehetett végre futni, csak emelni kellett a sarkat, meg néha azt kiabálni vigyorogva, hogy juhú!

A mátraházi frissítőponton Nezumi kérdezi, hogy kérek-e valamit, ugyan van nálam minden, de megállok, mert beleférne egy üccsi, de aztán azt mondom kedves kóla kínálására, hogy "ööö nem", és nem fejtem ki, hogy "hülye vagyok, most jut eszembe, hogy a hátizsákom nagy rekeszébe csomagoltam a poharam, ahelyett, hogy kéznél lenne." Erre azt mondta, hogy "akkor meg menj, mire vársz?" és én futottam, csak egy szép képet lövök nektek előbb.

Innen jött egy nagyon technikás rész, itt tudja porrá törni magát az ember, ha nagyon pattogtat, de azt csinálják a muflonok.
Ha a Hatökörura nevű helyig eljutunk eltaknyolás nélkül, akkor onnan lazul a terep, patakátkelések és jópofa ösvények jönnek, persze nem nélkülözik a Mátrára oly jellemző kiálló köveket sem, ezeket át kell lépni ügyesen, aztán jön egy emelkedő, amire nem is számítottál... Mert nem nézted meg rendesen a pályát... Meg nem emlékszel, pedig hatszor jártál itt. Meg is érdemlem.

Itt ért utol Szabó Gábor Gebre, az L táv első helyezettje, szépen elslisszant a kőtengeres emelkedőn, örömmel láttam, hogy óvatosságból vagy hatékonyságból ő sem futott felfele végig. Aztán pont a köves domb tetején ért mellém Veres Gábor, L táv második, nekem meg nem tudom honnan, de bekattant, hogy mindig is szerettem volna megnézni, hogy fut az élmezőny, és itt a remek alkalom, enyhe lejtő, nézzük meg mi történik, ha hirtelenjében 9 perces hegymászásból 4:30-as tempóra váltunk. 
Először is Gábor megnézte, hogy milyen rajtszámom van, aztán szerintem elkezdett tesztelni, hogy lelkes hülye, vagy kitartóbb lelkes hülye vagyok-e. Előzékenyen mutatta, hogy itt most balra, itt vigyázzak a fejemre, hoppá egy kis szikla. Én meg szedtem a lábam, tök jól ment, esküszöm nem futottam ilyen sebességgel évek óta versenyen. Tudtam tartani a tempót, nem fájt semmi, nem éreztem nehéznek, volt levegőm, mondjuk a pulzusértékemet megnéztem volna, de nem raktam fel a pántot.

A sásátói egyenesen le is fotózott minket érdi futótársam férje, az én buldogképűvé válló arcomon szerintem látszik, hogy mennyire koncentrálok. Itt rájöttem, hogy nem fogom bírni és kerestem a lehetőséget, hogy méltósággal leszakadjak, amit a csippantó pont, az úton átkelés, az utána következő nagyon köves szakasz biztosított is.
Ilyen besavasodott lábbal esélyem nem volt úgy átszökdelni a köveken, ahogy azt az élmezőny tagja tette, így szépen lemaradtam, de nem lassítottam nagyságrendileg, továbbra is mentem, ahogy csak bírtam. Így lett a 16. kilométerem is 5 percen belüli, aztán a kis köves kanyargáson 5:30-ra lassultam, hogy a végső szakasz meredeken lejtő műútján begyűjtsek egy 4 percen belüli kilométert... Ilyen se volt még.
Tényleg igaz, hogy lefele a szar is gurul, de 4 perces alatt, csak az, amelyik kemény!

Kis feleségem a célban várt, neki is biztos fura volt, hogy percekig csak lihegni és korlátba kapaszkodni tudtam. Mint kiderült a 16. helyezett lettem a 2 óra 3 perces időmmel, meglepett, hogy ilyen elől értem be.
Vagy két órát kempingeztünk a célban az érdi csapattal, befutó gulyást kanalazva, sztorizgatva, nevetgélve, igazán jó hangulatban, amit megkoronázott, hogy volt még melegvíz, de nem volt sár az öltözőben.

Programajánló a Cserhátból

Hollókő! Nagyon tuti a palóc ófalu és szépen felújított a vár. A kéktúra útvonala pazar és tele van erdei tehenekkel! :D

Nem messze van Szécsény, itt van egy kastély, egy ferde tűztorony, rendezett angolpark és nagyon olcsó kaja. A város szélén az Ipoly holtágban lehet kenuzni, meg kalandpályán csúszkálni, önsanyargatóknak spartan pályán tesztoszteron huszárkodni.
Pár kilométerre igen látványos a Páris patak szurdokja, alig fél km, de igazán különleges, megéri azt a 20 perc autózást.

Ma délelőtt csodás dolognak lehettünk tanúi, "Emberek, Holdra léptünk!" mondják a hírek, de azért nem arról van szó, hogy egy mai futóóránál butább számítógép elvitt három vakmerő őrültet 384000 kilométerre egy idegen bolygóra és vissza is hozta őket épségben, egy olyan fémkaszniban, ami ugyanabból az anyagból van, mint a modern palacsintasütők.
Arról van szó, hogy a zseniális hozzáállással és tehetséggel megáldott, 35 éves kenyai Eliud Kipchoge felállított egy nem hivatalos maratoni csúcsot, 1 óra 59 perc 40 másodperces idővel első emberként teljesítette két órán belül a távot.
2017-ben már próbálkozott ugyanezzel, ennél sterilebb, mogorvább körülmények között ugyanígy váltott iramfutókkal, idealizált pályán, felvezető autó mögött. Akkor 25 másodperccel maradt el a két órától, és meggyőződésem, hogy ebben vastagon benne volt az is, hogy egy szurkolóktól elzárt Forma 1 pályán futott, nem úgy mint most, egy parkban, szinte végig a neki szorítók sorfala között a bécsi maraton előtt pár órával. Ez az ember, nevet, mosolyog 2:50-es tempónál! Nem futhat elzárva, hisz biztos vagyok benne, hogy plusz erőt adnak neki a bolondozó, vele futó szurkolók.

Plusz erőt ad neki még a Nike új szuperfutócipője is, amelyben szénszálas lemez emel kb 0.005%-ot  a teljesítményen, ami valójában az elit elitjén kívül senkinek egy másodpercet sem jelent kilométerenként.
De milyen kilométerek voltak ezek! Halálpontos 2:50-es ezrekkel mentek még a 35. kiri környékén is, olyan elképesztő futómozgással, hogy helyes futómozgás fanatikusként szinte le nem tudtam venni a szemem a lendülő lábukról.

A befutónál aztán megláthattuk milyen kedves fickó is ez a Eliud, mosolygott integetett, majd azt is megláthattuk, hogy milyen erős, hiszen a befutás után szó sem volt arról, hogy picit ledől pihenni, hanem vigyorogva szaladgált mindenfele és akit csak tudott ölelgetett, meg szelfiztek.

Ilyennek kell lennie egy olimpiai bajnoknak. Nemde?
Neki szurkolok is, hogy a következő olimpián maradjon a csúcson, legyen övé a dobogó teteje.

Róka:
Ártatlan arccal ülsz a kocsidba házastársaddal és a legjobb barátaiddal, haladsz a maraton rajtja felé.
Szelídebb lelkű futótársad azt mondja a hátsó ülésről: 
- Vettem tök jó géleket.
Mire a másik:
- Az ember amígGÉL, remél.
Arcod picit a tenyeredbe temeted és tudod, hogy ha máshogy nem, előre bekészített szóviccekkel le fog győzni. 

Így is lett, Lemúr Miki hét teljes perccel megelőzött, 3:40, elég szép úgy, hogy idén jó, ha 300 km-t futott, ebből 150-et versenyeken. Ne is gondolj bele, kb senki másnak nem menne így.
Valahol 23 km körül a végehosszanincs emelkedős budai rakparton mondtam le bármiféle célidőről és stabil tempóról. Lemúr Mikit még az elején 2 km-nél megejtett taktitkai pisiléssel engedtem magam elé, anélkül hogy az előzés örömét megadtam volna neki, ezt a reggeli szóviccekért, barátocskám.
Végül beértem 3:47-el, az nem egy rossz, de nem is egy jó idő nekem. Bajom nem lett, pulzusom okés (153-as átlag), lábam nem fáj. Felmértem az állapotom, UTH óta heti 20-30 km-ből ennyire futja.

Én nagyon szeretem az utcai maratronokat, városban csalinkázást, a szurkolók hadát, a futó tömeget (egyre több), a lábak alatt ropogó műanyag poharak zaját (egyre kevesebb).
Fussatok ti is városi versenyeken (is)!

Nezumi:
Minden okom megvolt, hogy kihagyjam ezt a maratont. Egész nyáron gyógyítgattam a sérüléseimet, ugyan futottam terv szerint, de arcpirító tempóban, ha jött a hőség, akkor csak hajnalban vagy este vagy hegyekben. De a végére - sok szakszerű segítséggel - nagyjából minden fájdalom elmúlt, el is mentem a hatodik Szénás-körömre augusztus utolsó napján, és az egyik lejtőn olyan hihetetlen brutálisat estem arccal bele a murvába, hogy hetek kellettek az emberi külsőhöz. Viszont megint fájt a térdem, valamint gyakran rám tört a pánik. Szóval logikus lett volna ezt most kihagyni, bár hónapokkal ezelőtt neveztem. Ez lett volna a nyolcadik Budapest Maratonom. Attól még minden edzést végigcsináltam és az utolsó héten már tudtam, hogy ott leszek. Nem lesz ez gyors, de ami tőlem éppen telik, azt megteszem, tuti beérek szintidőben.

Tényleg beértem - persze jó negyven perccel a vége előtt -, hétfő reggelre semmim se fájt, bizony az egyik leggyengébb időmet futottam, viszont ha nem indulok, nem szólít a nevemen az egyik szpíker - nem, a rajtszámon nem az igazi nevem volt, az túl egyszerű lett volna -, aki a sok-sok körözős ultráról ismert meg, nem pacsizok Mukival, aki teli torokból szurkolt, nem örülünk egymásnak tízpercenként az ismerősökkel, akikkel tényleg csak futás közben találkozom... És nem érzem azt, hogy mindjárt összeesem, mert órák óta süt a fejemre a nap és fáj a gyomrom, de számolom a kilométereket és egyre közelebb a cél, és az utolsó frissítőnél tudom, hogy megint legyőztem magam, megvan a nyolcadik, legszívesebben már neveznék is a következőre... ami persze sokkal jobb lesz, majdnem olyan, mint régen.

Tényleg, mit veszíthettem volna, nem adott egyest a tornatanár, nem volt, aki előtt szégyellnem kellett volna magamat, mint az általánosban szekrényugráskor vagy a gimiben, ha kosárlabdázni kellett (volna). Nekem jólesett elfáradni is, ezért jöttem :) Kedden újra futottam, annyira hiányzott már.

Oké, vasárnap maratonhoz állsz, kell egy jó zene, amitől úgy indulsz el, hogy a lábad az aszfaltban mar.
Az Elefánt zenekarról sokat nem tudtam eddig, a nyári céges elvonulás fellépője volt (egyik fellépője - tudunk élni), a poszt címadó dala olyan erős, vissza-vissza térő elektronikus intróval kezd, hogy a bulin az is megmozdult aki valamilyen érthetetlen okból a) nem ivott, b) nem szereti az alter zenéket. Téged is fel fog forgatni, hallgasd csak meg, tedd be a lejátszási listádva vasárnapra!
Az ütős szöveg meg csak ráadás.

Ja és ismételd át azt a pár dolgot, amit tudnod kell a maratonhoz!

Vasárnap kikérdezem.

Az ELTE futónagykövete Annamari (ismerős lehet a NyergesiSzomszédoló posztból), nemrég megkérdezte, merre menjen, ha félmaratont szeretne futni erdőben, sok szinttel. Jó lehet, hogy ez utóbbit én gondoltam hozzá, mert a Budai Kilátások 21 km-es távját ajánlottam neki, ahol majdnem 700 méter szintet lehet összeszedni a kilátóba felmászásokkal. Logisztikailag kicsit bonyolítja a túrát, hogy ez egy A-ból B-be pálya, Széchenyi-hegyi kezdéssel és Hűvösvölgybe érkezéssel, így BKV jegyre vagy bérletre is szükségünk lesz a szokásos terepfutó cuccokon kívül.
Amy most elküldte alapos beszámolójót sok képpel, Íme:

Egy meleg augusztusi reggelen indultam neki a túrának – futva persze – s mint a korábbiak, ez is jó ötletnek tűnt gondolati síkon. Néhány nappal korábban (kb. 2...) döntöttem úgy Róka javaslatára, hogy ezt választom egy gyalogtúra pótlására. Ha a futóagyam valamit elhatároz, hogy szüksége van rá, az úgy is lesz...

A túrához okostelefon kell a pontok rögzítésére, az útvonalat online térkép és az itiner segítségével követtem. Ha a szemem képes lenne szkennelni valószínűleg nem megyek el 3x rossz irányba és kevesebbszer veszem elő a térképet, de legalább tudom, hogy van hová fejlődni! Az indulásnál be kell lőni a geogo oldalán, hogy elküldje a telóm a lokációt. Persze ez sem ment simán, előző este check otthon, aztán itt derül ki hogy még se működik (hülye technika, véletlenül sem a felhasználó a béna). Egy kósza pillanatig azt hittem nem lesz túra – ... – de aztán a kezdeti nehézségeken felül kerekedve bele vetettem magam az aszfaltos körön induló kilátózásokba. (Azt mondják, hogy GPS kód olvasás nélkül is szabad/lehet futni! Őrült ötlet!!! :D - rrroka)

A csodás szombati napra kánikulát hirdettek, egy felhő sincs az égen. Így a legkönnyebb ujjatlanomat és a tuti rövidgatyámat választottam terepcipővel. Vittem magammal müzlit, zabszeletet és hypotoniás lötyit frissítésnek, kb 1 litert.
A könnyű kör után a Széchenyi-hegyről a Normafáig kihívás nélküli terepen lehet haladni, szinte egyenes. Ez itt a bemelegítés helye, a fákkal kísért úton kb 3 km-en át. (Itt még átértékelheted az életedet aztán indul az igazi hullámvasút.) Az emelkedőkön való felfelé futást hamar elengedtem, inkább nézegettem a kilátásokat. Az Erzsihez felvezető lépcsők előtt egyből kitértem, hogy megnézzem hová is megyek ma! Jól megjegyeztem a HHH képét, hogy a lelki szemeim előtt tartsam a mai programot. (Jobb lett volna a szinttérképet ugyanígy bevésni, dehát tapasztalatból tanulunk....)

Erzsihez lépcső fel, meredek sziklás út le. Futókkal találkozom, de valahogy mindenki csak szembe jön és lefelé, amikor én felfelé küzdök. Társaság nélkül jól megvagyok, csak magammal kell így vitatkozni és amikor pont nem figyelek lefelé, egyből majdnem le is nyomtam életem első terepseggesét...  Az ismerős úton, jó lendületesen leértem a Budakeszi úthoz ahol vizet kellett volna töltenem, de annyira elégedett voltam a tudásommal, hogy jól elfelejtettem a vizet. Ami fontosabb volt, hogy tutira a kijelölt úton haladjak, nem mintha bárki is látná ezt rajtam kívül, de precizitás, kérem szépen! Parkolóban futó biccent, kulacs a kezében – az agyam továbbra sem kapcsol, csak felfelé a Hársra. Ahogy küszködök fel a következő kilátóba, rájövök, hogy már úgyis mindegy, a hegyen víz, bizony nem lesz... Szembe megint futó, hegyi zergéket meghazudtoló mozgással, hát bárcsak felfelé is így menne nekem. Csessze meg az emelkedő! Nem tudom értelmezni, hogy itt fut egy csomó ismerősöm a Balboán évente többször. Közben mantrázom magamban: Ez is beépül, csak beépül. Róka szavaival biztatom magam: te jól tudsz futni síkon, úgyhogy nem baj, ha nem megy felfelé, fuss az egyenesen. Oké, lássuk mire megyek vele. Végül használ.
A kilátókat szépen fogyasztom; nagy boldogságom a Makovecz-kilátó, ami a kedvenc kilátóm, ahonnan körpanoráma nyílik az övező hegyekre, beazonosítom a túra első és utolsó kilátópontját. Feldob. Lenyűgöz. Újra és újra.

Inenntől ismeretlen a terep: beérek a városba, csodálkozom, hogy ez is Budapest, II. kerület. Idióta futó kivetődik a dzsindzsából, aszfalt a talpa alatt és azt hiszi tudja merre tart. Beszentségelek egy autóba – ismét – véletlenül. Nem ő tehet róla, hogy nincs víz és nincs meg a kutas térképem, talán nem is veszi magára. Pont olyan érdektelen mint a pirosnál megálló autó. Én át a zebrán, villamos alatt alagút – amivel haza megyek majd – és a várva várt lépcsők.
Ez még megy fejből. Próbálok nem arra gondolni, hogy utálom minden egyes darabját ennek a csodás lépcsősornak, mert én választottam. Kútnak kellett volna lennie a lépcsők előtt az iskolánál. Nem láttam (már azt se). Csak no more lépcső, please! Soha véget nem érős... nem számít. A helyi macska gyorsabb nálam felfelé, pedig dagi... nem számít. Dejavou az utca, de az se számít. Nincs víz, az számít de nem pörgök rajta, mert innivalóm még van, épp tudom hogy elég, csak ez a meleg ne lenne. Valami folyton el akarja terelni a figyelmemet a felfelé szenvedésről. (Igen, innen már nagyon beleléptem az igazi emelkedésbe.)

Apáthy-szikla, rossz levegő, megjött a hőség. 12,6 kilométernél kéne tartanom, de már most több. (Az ilyen QR-kódos túrák távjára szokták mondani, hogy ennyi és ennyi, minimum. - rrroka) Innen kb. 360m szintet kell majdnem egyben megmászni. (RIP). Aszalódom az aszfalton egy kicsit, aztán ösvény megint. Hűsítő szellő, Erzsinek integetek, kép a kilátóponton.

Innen szép út nyílik: a korlátokkal védett kis ösvény, izgalmassá teszi a kanyargós utat a sziklafal oldalában. Az útvonal sokat változik, fás – elhullt faleveles, köves – sziklás, széles és keskeny utacskák, amibe próbálom nem beletörni a kisbicskám. Séta-kocogás-séta-anyááám-séta-levegővétel. Árpád kilátó. Innen fák keretezik az ismét kiváló kilátást, Citadella, Duna meg hidak.

No lehet még felfelé menni bőven... az út békés, árnyékos. Találkozok futókkal, bringással, túrázókkal, legalább nem vagyok elveszve. Egy kis kanyargással lassan elérem a HHH-ra felvezető utat. Olyan 5-600 méteres meredek rész ez, de már rég kitikkadtam, az agyam kifolyt... Itt eszembe jut a kovászos uborkám a bérlakás hűtőjében, de jól is esne most. Uborkasaláta illata csapja meg az orrom.. dejavou?! Aztán jön a rántott hús és a nyomott krumplit... Off, Amy... ez már nagyon off. ("Nyomott" krumpli? Az milyen...? - rrroka) Aztán megnyugtatóan tányérok csattognak. Hm. Nincs baj a fejemben, csak egy újabb vendéglátóegység. A víz kereső funkció bekapcsolt. A hegyen egy jó délibábos kékkút vár: elveszett túrázóknak, akik azt hitték itt fognak elszáradni. Telefonomat gyorsan besuvasztom a felső kis zsebbe (újabb útvonal keresésgyanús pillanatok után). A fejem egy másodperc múlva már a kút hűs vize alatt ázik. Plotty. Teló a kis áttetsző vizű tócsában hever, ömlik rá a csobogó friss víz. Álomszépen csillog, de kevésbé praktikus. Utána kapok, sutty ki a fűre. Már mindegy, csak tudjak róla becsekkolni... amúgy ”elvész” az egész túrám.... micsoda 21. századi gondolatok, el is szégyellem magam, de inkább élvezem a vizet, ami után 10 km óta sírok belül.

Enni is elfelejtettem annyira beakadt a víz. Az új Gömb kilátó igen menő, innen sok helyet látok amerre már jártam

Eszek végül, mert az is eszembe jut. Lassan tovább indulok, de nehezen találok vissza a kék útra, mert visszafelé kell menni. Még egyszer rontom el az utat a célig, „a sárga jól be jobbra az erdőbe” helyett, nem tudom értelmezni a balrát az itinerben, de nem akarok az aszfalton futni, hamar visszafordulok. A vége kellemes, erdőben lejtős, ereszkedős. Jól célbaérős. (Persze a vasúthoz fel kell mászni az út túl oldalán, de ez már részletkérdés).

A túra végén checkpoint, megkérdezi hanyasra értékelem a túrát... én ülök a kút mellett, és csak bámulom a képernyőt... Kellemes túra és útvonal, némi tapasztalat kell hozzá és minusz két kilométer. Akkor legyen: jövőre újra találkozunk, ugyanitt!