Hosszútáv blog

A napi edzéseimet nem lehet már a szokásos módon elmesélni és táblázatba szedni, inkább csak összefoglalom hogy megy.
Jól. :)
Engem szerencsére nem sújt a Lemúr Miki-féle maraton utáni motivációvesztés szindróma (MUMSZ), a váltóban teljesítés úgy látszik rezisztenciát ad. Szorgalmasan futom az előírtakat, meglepően jó eredményekkel és meglepően jól betartva. A csütörtökig futott edzéseimet elvitte a devnull, péntektől folytatom heti összefoglalómat.
Szóval múlt pénteken Lemúrral közös futásunkon túlteljesítettem, 11km helyett 13,4 lett, de mindez olyan simán ment beszélgetve 5:13-as tempóban, hogy teljesen meglepődtem amikor az edzésadatokat betáplálva ezt köpte ki a számítógép. A szombati laza 5 káem nem érdemel túl sok említést, talán csak az ad neki némi érdekességet, hogy ezen a Fundoklia-völgyhöz vezető távon megkezdődött az érdi csatornaprogram új fejezete, ássák az árkokat, fektetik a csöveket, esőben jó saras lesz erre futni. Az ásásás egyébként nem pontos kifejezés, mészkő a talaj, gyakorlatilag inkább bányásznak ezek a jóemberek.
Vasárnap hosszú futás! 19 km, nem is tudom mióta nem volt ilyen nagy távom. Megint csak a Fundoklia felé indulva kerültem körbe a várost, elég jól ment, koncentráltam arra, hogy mozgassam a lábujjam, ne zsibbadjon el annyira, valamint a Lőw András-módszerrel olyan lazára kötöttem a csukám, hogy le tudjam venni kikötés nélkül, gondoltam ha egy tizensokszoros Spartathlonistának jó, akkor nekem is beválik. Be is vált, csak az utolsó 3-400 méteren fáj rohadtul. Az időm 1:38 lett, ami 5:08-as tempót jelent. Kifáradás nélkül. Lábujjzsibi nélkül. Nem rossz, nem rossz.
Hétfő szünnap, örök hála az égnek!
Kedd résztáv. Szeretem a  résztávot. Az eltűnt bejegyzésemben büszkén írtam, hogy nagyon simán ment a 3x1600 méter, átlagban 4 perces ezrekkel bírtam, 3 perc pihenővel, most is jóra számítottam a 6x800-on. Meg is lett 3 percen belül a hatból négy, csak az elsőnél futottam ki 3 másodperccel és persze a kritikus utolsó előttinél eggyel. A negyedik viszont 2:52 lett. Átlagban 03:41 p/km. Hoppá.
Szerda-csütörtök sima futások, 8 és 11km, erről többet mondani nem tudok a tegnapi melegfront jegyébe rommá ázáson kívül.
Megy szépen, örülök.

- 15 km
- 1h 20' alatt

Beírom ide az internetbe az utókornak, hogy péntek délután Rrrókával lekocogtunk a Duna-partig, végig a töltés aszfaltozott szakaszán, majd ugyanott vissza. Mivel ő közelebb lakik a célterülethez, az ő tachográfja 13,4 km-t mért, 1h 10' alatt.

A lábujjam már jól van, köszönöm a kérdést, csak fásult vagyok a futáshoz. Vagy a telihold kavart be, vagy az őszi fáradtság, vagy simán kiégtem. Mostanában nincs időm/kedvem rendesen megcsinálni dolgokat, pl. ezt a bejegyz

A bukósisakos szatír igaz története arra indított augusztusban, hogy felkérjem a küzdősportokkal és önvédelemmel foglalkozó Fighter blog szerzőjét, szolgáljon pár biztonsági tanáccsal a futókollektívának. Ebből született ez a tanulságos vendégposzt: hosszutav.blog.hu/2011/08/22/fuss_az_eletedert_5 . A kedvességet persze viszonozni illett, és a Fighter blog felkérésére az alábbi gyorstalpalót alkottuk a futással kacérkodó karatékák számára, ami valami fatális véletlen folytán Index-címlapra is került:

Futni jó

Futni mindenkinek jó, küzdősportot végzőknek meg különösen. Több okból:

- evolúciósan predesztinálva vagyunk rá. A futásnak annyi kedvező élettani hatása van a keringési rendszer fejlesztésétől a stressztűrés növekedéséig, hogy nem is kezdem itt felsorolni;

- a hosszútávfutás javítja szervezetünk oxigénfelvételi kapacitását és hatékonyságát, növeli az általános erőnlétet. Küzdelem során nyilvánvaló előnye van annak, ha jobban bírjuk a terhelést, ha lassabban és kevésbé fáradunk el, mint az ellenfél;

- "A battle not fought is a battle won", mondta állítólag a nagy kínai stratéga, Szun-Ce, ami kb. annyit tesz, hogy győztesként tekinthetünk magunkra, ha sikerül elkerülnünk a küzdelmet. Vészhelyzet esetén a futás elsőrangú módja az összecsapás elkerülésének. Haladók kombinálhatják is a kettőt: piff-puff, aztán spuri!

Hogyan kezdjünk el futni?

Fokozatosan és ésszel, különben sérülés lesz a vége. Mivel a blog látogatóinak zöme, gondolom, nem korpás bajszú, elhízott rendszergazda, hanem valamilyen szinten gyakorló sportember, arra biztatom az olvasót, hogy nyugodtan hagyja ki a kezdőknek ajánlott sétálgatós szakaszt, csak rugaszkodjon el a fotelből és fusson kényelmes tempóban 2-3 km-t, akár egy teljes Margit-sziget kört (ami kb. 5 km). A távot és/vagy a tempót aztán lehet fokozatosan növelni.

Előtte azonban vegyünk egy jó futócipőt. A surranó, a teniszcsuka, a jézuspapucs nem játszik a pályán. Ez az egyetlen dolog, amivel nem szabad spórolni, az összes többi kellék (technikai póló, kulacsöv, csuklóvédő, csiklóvédő stb.) mind opcionális, illetve helyettesíthető. Egy futócipő kb. 800-1000 km-t bír (ezután le kell cserélni a csillapítás elfáradása miatt, még akkor is, ha egyébként nem ment szét), az ízületeink védelmében tehát érdemes beruháznunk egy kompromisszummentes modellbe (Nike, Asics, Saucony, Mizuno, Brooks, New Balance stb., ki mit szeret).

Úgy terveztük, hogy szeptemberben kb. azonos mennyiségűt futunk Lemúr Mikivel, csak tök különböző módszerrel: ő a maratonra készülve sok és kemény hosszú futást írt elő magának, 4:38-as tempóban futott például három hosszt a gáton, és ígérte, hogy lenyomja az én oly kedves 1:39-es félmaratoni rekordomat, akár maraton közben is. Én pedig elkezdtem a rövid, de gyakori edzésekből álló 12 hetes félmaratoni edzéstervem, miután tele lett a futócsukám a lábujjam zsibbadásával, és lemondtam a 42 kiris részvételről.
Aztán közbe jött Lemúr Miki karatebemutatója egy vas asztallábbal, ahol az acél bizonyult erősebbnek a májgerivel szemben, így pajtásomnak még a maratoni indulása is veszélybe került egy pillanatra, de az utolsó két hete teljesen kiesett. Én megszállottként naponta edzettem (hétfő: szünnap), csak IT-szalagom próbált hurkot vetni néha.
Lemúr Miki ebben a hónapban végül 59,5 kilométert futott, én pedig kemény 146,4 kirit toltam.
Ja és közben mintegy mellékesen szereztünk pár helyi érdekű bronz és arany érmet. :D
 

Írtam egy tök jó összefoglalót az eddigi edzésekről, köztük arról, hogy milyen frankó beszélgetős futást toltunk Lemúr Mikivel vasárnap, meg hogy milyen faszán ment a keddi résztávos edzés, de ez a fos új blogadmin mentésnél ELTÜNTETTE, és újra írni nem fogom.
Ideges lettem.
Ne írjatok semmit az új blog.hu admin béta verziójában!

Októberi talpalávalónkat saaby sporttárs szolgáltatta. A választott nótáról és alkotójáról eképpen vall:

Mike Patton...

Ez nálam úgy kezdődött, hogy a 92-es Guns ’n Roses koncert előtt (fiatalabbaknak mondom, az egy híres zenekar volt, egy pszichopata-vonagló énekessel, és egy folyton talajrészeg pulival Gibson Les Paullal a nyakában), előzenekarként lépett fel a Faith No More. Olyat zúztak hogy leesett az állam, s mire felocsúdtam a Paradise City(GnR) helyett a Midlife Crisis (FNM) dallamát dúdolgattam (a számcímek is beszédesek!). Addigra kezdett nagyon unalmassá válni a sztenderd rákenroll fíling, ami minden akkori banda „sajátja” volt eme műfajban. Erre itt ez a pár idióta San Franciscóból, és oly’ pofátlanul szarnak peremig minden konvenciót, hogy az tizenéves lázadó, útkereső lánglelkemnek világítótoronyként mutatta: erre, csak erre pajtikám!

Nem mennék nagyon a törióra mélyére, akit esetleg érdekel: Wikipédia, www.fnm.com.

Ennek a klassz kis bandának egy nagy baja vala: tagjai nem igazán egy követ fújtak zeneileg, de még az is lehet hogy különböző galaxisokból származtak, annyira más arcok…ebből adódóan a hihetetlenül exhibicionista Patton nem elégedett meg -- amúgy szakmailag és anyagilag felettébb sikeres -- FNM-ban elkövetett énekléssel, és minden adódó alkalommal (kb. páros hét keddenként) alapított egy újabb nonkonformista zenekart. Ezek nagyjából:

Mr. Bungle 
Tomahawk 
Peeping Tom
Fantomas  
The Dillinger Escape Plan
Lovage, stb.

Patton így már kiélhette muzikális perverzióit, mi pedig örülhetünk, hisz sok az 1-ben (hopp, inkább 1 a sokban, éljenek a képzavarok!) lett ez a hihetetlen hangú és tehetségű ember!

Kiegészítés (arra a kérdésre, hogy melyik legyen a talpalávaló): 

Hűűű…ha azt kérdeznéd melyik csajt hagynám ki a bikini-válogatottból, az sem lenne nehezebb! :)

No, mivel futáshoz passzoló zenét keresünk, a Peeping Tomtól a Mojóra szavazok. Ez jó kis ritmusos nóta (olyan Rocky fut két fél fagyott vágóállattal a hátán féle).

Töretlen lelkesedéssel tartom magam a félmaratoni edzéstervhez. Minden edzésnapon futottam, és nem is változtattam igazán az előírtakon, csak a vasárnapi hosszú futást cseréltem le a SPAR Staféta kedvéért.
Jelentem a váltónk jól szerepelt. Semmi tervünk nem volt, fuss, ahogy jól esik, mondtuk egymásnak. Első futónk Dobzse egy éve sarok problémákkal küzd, mégis 1 óra körül tolta a kezdő 12,5 kirit. Áron az utolsó pillanatban döntött hogy a huszast futja, éjjel nyűgje volt, lázasnak érezte magát, előtte meg fájt bringázánál a combforgója. végül bátran nekiállt és féltávnál telefonált (Így-e! :DDD), hogy megy neki öt perces tempóval, időben álljak a zónába. Végül az utolsó 3 km-re kissé kipurcant és kicsúszott, de 1:48 körül átadta stafétát (valamiért nincs hivatalos chipes idő). Én nem izgultam és nem is terveztem semmit, megyek ahogy bírok, nyilván 5 percen belül ezen a kis 9 kilométeren. Így is lett, 41 percen belül, 4:30-as átlaggal értem be, összesített nettó időnk 3:28:01 lett.
Derrick barátunk első 30 kilométerért teljesítette 4:06:06 lett az ideje, azt hiszem kicsit megborította a szokatlan meleg, és hogy nem sötétedés után futott.
Lemúr Miki dacolva a láb-bajaival 3:43:35-t futott a maratoni távon, érzéseit megint egy nagyon szép posztban mesélt el nekünk.

Szóval edzegetek. Tök szorgalmas vagyok. Érzem az eredményeket. Néha fájdogál az IT szalagom, kenegetem krémekkel, ápolgatom, futás közben nem is nagyon szokott fájni, csak a dombok viselik meg.
Kedden kemény de kurta edzést futottam, 6x800 méter résztáv volt feladva köztük 2 perc pihenővel (és persze megfelelő bemelegítés és levezetés!). Ezek nekem nagyon fekszenek, az első bátortalan 3:20-as után 3 perc körül behoztam a többit, az utolsóra pedig 2:59 ment. Ez 3:45 perc/km körüli sebesség kedves hölgyeim és uraim! Nem gondoltam volna, hogy megy ez nekem, de örülök, hogy így van.
Szerdán sima 6,5km, ma csütörtökön pedig sima 11km, sok mindent nem lehet róluk mesélni, talán annyit, hogy nem nagyon fájt semmim szerencsére, de nagyon becsületesen melegítek előtte és nyújtok utána a  pannonfunk által javasolt IT-szalag gyakorlatokkal.
Nem is szaporítom tovább a szót, előre, hajrá, hejj!

Bár pannonfunk az "Egy kilométertől a maratonig 468 nap alatt" címet javasolta maratoni beszámolójához én találóbbnak éreztem a fentit, remélem nem ver meg érte, ahogy azért sem, hogy itt-ott belekotyogok az írásába. :)

"Egy kilométertől a maratonig 468 nap alatt

Az általános iskolás emlékem a futásról az, hogy mindig azt vártam, mikor kötődik ki a cipőfűzőm, mert akkor meg lehetett állni bekötni. Negyedik osztályban szerveztek egy 1000 méteres versenyt, ahol sikerült megcsípnem a harmadik helyet. Hátulról. Az egyik fiú a startnál felbukott, papíron ő lett az utolsó, én egy rövid sprint után az oldalamat fogva vonszoltam magam az összes fiú és lány után, hogy aztán a célegyenesben az "osztály két legbénábbja" helyi rangadón élet-halál harcban fél méterrel megelőzzem az utolsó előtti helyezettet ("Ember küzdj...", ugye? :) - rrroka). 

Túl vagyok életem negyedik, eddigi legküzdelmesebb maratonján. Ismét bebizonyosodott, hogy elégtelen felkészüléssel, elbliccelt edzésekkel nem lehet csodát művelni. Erre jók a maratonok: mikor már azt hiszed, akkora király vagy, hogy felülről karcolod a nietzschei Übermensch-ideált, a 42 km könyörtelenül visszarángat a földre, hogy ismét azzal az alázattal közelíts a futás felé, ami megilleti.

A felkészülésem nem is lehetett volna hiányosabb: augusztusban ilyen-olyan okok miatt alig 41 km-t futottam. A szeptember jobban indult: a Nike félmaratonon sikerült 1:40-en belül beérni, és utána is jó tempóban végeztem az edzéseket a Duna-parton, amíg 20-án reggel pocsolyaugrás közben irtóra beb*sztam a lábujjamat a kerti vasasztalba. Perceken belül olyan színt és formát vett fel, mint egy miniatűr padlizsán. Az SZTK-ban megnyugtattak, hogy nincs eltörve, csak kenegessem, majd leszárad magától. Ez utóbbit persze nem mondták, csak én próbáltam ezzel vigasztalni magam, mert a lilaság lassan eltűnt, a dagadás viszont maradt, és habár utcai cipőben már nem fájt, a hajlékony talpú Sauconymban eléggé. 

Így esett, hogy két hetes kényszerpihenő után álltam rajthoz a maratonon, mégis valami csodában bízva reálisnak tartottam, hogy meglesz a 3:30 (höhh-höhh). Dobzséval furakodtunk be a rajtzónába (Dobzse, Áron és Rrróka hármas váltóra vállalkoztak), én egy kicsit előrébb helyezkedve, majd start, és éretlen csikó módjára elvágtatok, élvezem, hogy a kihagyás után végre újra futok!

A lábam eleinte rendben van, verseny előtt bevettem két erős fájdalomcsillapítót ("Ti, leányok, ne tegyétek!"), nem érzek semmit, csak rohanok. Gyanúsan jó iramot tartok, egyre számolom az időt, és többször is emlékeztetnem kell magam, hogy nem félmaratont futok, tartalékolni kell az energiát. A félmaratoni kapun 1:42 körül suhanok át, ami nagyon jó, túl jó, gyorsan kikalkulálom, hogy nyolc hat percet lassulhatok a verseny második felében, így is meglesz a 3 és fél óra!

Persze a hosszútávfutás nem matematika, a 25. km-nél érzem, hogy valami nem stimmel, kezd sajogni, lüktetni a lábujjam, a frissítőpontoknál osztogatott szőlőcukortól meg vattát köpök, és én magam is mintha térdig vattacukorban gázolnék, teszem a lábaimat egymás elé, de nem haladok. 28 km-nél elimbolyog mellettem a 3:30-as iramfutó fehér lufija, menjetek csak, boldog emberek, én még elagonizálgatok itt, a célban találkozunk. A 30 km-nél mintha kicsit magamra is találnék, még viccelődök is az asztalra kitett zacskós víznél, hogy mi ez a mellimplantátum, nekem most igazi tüdőre lenne szükségem. 

10 percen át tart a viszonylagos felszabadulás, aztán hirtelen behasít valami az oldalamba, olyan erővel, mintha Matolcsy György próbálná kifacsarni a lépemből a költségvetés hiányzó milliárdjait. Innen már rosszul esik minden lépés, sorban húznak el mellettem a futók, javarészt váltósok, de sok egyéni induló, sőt, első maratonisták is. Valójában már nem érdekel, világos, hogy rettenetesen elfutottam az elejét, és a tervezett teljesítménynek lőttek. Van időm önvizsgálatot tartani, belátom, hogy az álmaim lemaradtak valahol a Lágymányosi híd nyirkos tövében, most már csak célba kéne érni valahogy, ha törik, ha szakad. És nem belesétálni, hogy emelt fővel zárhassam ezt a végzetesen elrontott versenyt. 

A pesti oldalon szembefut velem Rrróka, érdeklődik, hogy van a lábam, mutatom, hogy nem túl rózsás, de még bírom. Nem tudom, ezek a fiúk mit csináltak, Dobzse utánam indult, aztán megelőzött, később Áront tőlem jól elmaradva láttam valamelyik fordulónál, most meg Rrróka megint előttem hasít, teleportáltak ezek, vagy mi. 

A pesti rakparton egy narancssárga pólós sporttárs pacsizik velem, "Hajrá, Lemúr Miki!", nem sokkal később egy szürke trikós vigyorog oda, igyekszem barátságos lenni, pedig nem ismerem meg őket, és legszívesebben azt mondanám, "Srácok, a Lemúr kilométerekkel korábban meghalt, ez már csak az önjáró porhüvelye, tudjátok, mint mikor a levágott fejű csirke még futkározik egyet a baromfiudvaron." Valami szorul a mellkasomban is, remélem, nem anginás roham, istenem, nekem még dolgom van ezen a földön. Lassítanék, de már nincs hova. Azilinha halad el mellettem iszonyú robotmozgással, látszik, hogy ő is küzd minden méterért, de eredményesebb, mint én, mert hamarosan eltűnik a szemem elől.

A Nyugati téri felüljárón olyat érzek, amit verseny közben még soha: brutálisan begörcsöl a jobb combhajlítóm, nem sok hiányzik, hogy megálljak fetrengeni egy kicsit a földön, aztán mégsem. Minden lépés kín, próbálom kimozogni, nem sok sikerrel. A lábujjdeficit miatt valószínűleg önkéntelenül is kevésbé terheltem a bal lábamat, viszont annyival inkább a jobbat, és ez így bosszulja meg magát. Kellemetlen, mindenesetre, de már csak pár km van hátra, azt már fél lábon is. 

A befutó a korábbi tortúrához képest fáklyásmenet, a szurkolók közt négy gyönyörű nő integet, közülük kettővel egészen szoros kapcsolatot ápolok, úgyhogy innen már jó, nem érdekel semmi, s hogy ellensúlyozzam az elmúlt órák sötét hangulatát, magas térdemeléssel, bohóckodva teszem meg az utolsó 20 métert.

A nettó időm végül 3:43:35, ami jobb, mint a tavalyi (pláne a tavalyelőtti), de messze elmarad a tavaszi linzi teljesítménytől. Ezt most ilyen lett, kérem, nem vagyok elégedett magammal, de büszke vagyok rá, hogy nem adtam fel, nem álltam meg, nem sétáltam bele.

Azon elmélkedtem oxigénhiányos állapotban, hogy így kéne élni is valahogy: tudatosítani a fájdalmat, de nem dramatizálni túl, hideg fejjel, ép tudattal kihozni a maximumot az elcseszett helyzetekből is, levonni a tanulságokat, és csak menni előre, egyik lépés a másik után. És nem meghalni idő előtt, ha lehet.

UPDATE: Így utólag elolvasva kicsit morbid lett a vége, úgyhogy próbálok valami pozitívat írni: köszi, Rrróka, hogy átvetted a rajtcsomagomat, és visszavitted a chipet! :)

UPDATE 2: Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy Dobzse, Áron és Rrróka, azaz a "Futó pajtikák" csapata 3:28:01-es nettó idővel futották a váltót, kemény 23. helyet szerezve meg! Gratulálunk! 

Vasárnap délelőtt még az autósok miatt nyafogtam (Vigyázz futó! Minden autós el akar gázolni!), azóta pár kilométer belement a lábamba és akad más nyírmognivaló is. Már vasárnap sem ment olyan gördülékenyen a 13km futás, a tizedik kiri környékén kezdtem érezni, hogy fáradt vagyok, a térdem is érzékeny volt. Nem fájt, de a fájás előtti utolsó pillanat.
Hétfőn jött az áldott pihenés, két heti masszív és szorgalmas edzést követően már nagyon jól esett. A lábaim tiltakoztak a lépcsőzés ellen, egzotikus helyeken volt izomlázam, és bevallom kedden nem nagyon hittem, hogy jól fog esni a dombos edzés. 4-5 hosszú (4-600m) domb volt a tervben, de nekem nincs ilyen hosszú emelkedő kéznél, a Szuszogó 300m, de viszont elég meredek, itt csináltam meg a hat ismétlést, lefelé nagyon óvatosan, lassan, térdrevigyázósan kocogva. Kicsit éreztem az IT szalagom és a jobb térdem, de megintcsak nem fájdalom volt, hanem az amikor kíméli az ember, de működik rendesen. Azért némileg aggódtam, szerencsére szerdára csak 6,5km volt, elhatároztam, hogy könnyen és domb mentesen fogom lefutni. És hogy soha, de soha többet nem futok többet, mint az edzéstervben szerepel, és nem futok dombon, ha nem ott kell (bár ez Érden nehezen megoldható). Szerdán korán, szép napsütésben el is indultam, kockás mozgással, nyikorgó térdekkel, fájó mindennel. Aztán 5-6 perc után minden bajom elmúlt, szépen bemelegedtem, elmélkedésbe merülve teljesítettem a viszonylag rövid távot.
Tegnap kicsit később, már sötétben indultam a tizesemre, a kocka mozgás és fájások enyhültek, a bemelegítő 5-6 perc után megint csak kellemes gondolkodós futásra váltottam, néha rángatott csak ki ebből a kellemes lebegésből a para, hogy a sötétben elgázolnak, pedig ki voltam világítva, fényvisszaverőzve, mégis inkább kitértem amikor jöttek szembe, nem kerestem a bajt. Fogok szerezni még egy villogót, vagy egy világítós karpántot, akármilyen hülyén néz is ki.
Most buzgón kenegetem a lábam mindenféle varázskrémmel, ami frissít és regenerál. Remélem, hogy ezek a fájdalmak nem valami sérülés előjelei, hanem mindössze a napi futástól elszokott izmok és izületek acélosodásnak.